Előre!

Hormon-forradalom

Bemutató: 2002. november 7.

Mi sem természetesebb, hogy azok mondják el kimúló Kádár-kor nekrológját, akik kamaszkorukkal együtt búcsúztak a szocializmus elvetélt kísérletétől. Mi kérem, úgy jöttünk, hogy valami épp elment. Kidöglött alólunk a 20. század egyik legszívósabb gebéje, a folt hátán folt pártállami rendszer KGST-vel, Varsói Szerződéssel, úttörősíppal, kisdobbal, nádihegedűvel együtt. Temetni jöttek ezek a fiatalok, nem dicsérni.

Ugyanakkor ez a generáció nem a fiatalon a parlamentbe bevonuló új huszároké, hanem az, amelyik a pubertást, saját hormon-forradalmát élte meg a késő nyolcvanas években, amikor nem a történelem bukfencei, mint inkább természetesen a csajozás/fiúzás életbe vágó gondjai kötik le az ember figyelmét. Lelkes nosztalgia és kényszerű irónia csatáz ezekben a filmekben, s ami legerősebben összeköti őket, hogy természetüknél fogva apolitikusak („Ki a pöcs az a Nagy Imre?”). A történelem mindhárom filmnél szépen hátra is vonul díszletbe, sztorianyag lesz, tárgykultúra, felnőttek dolga, a fiatalok pedig maradnak a forró golyórágónál.

Az Előre! éppen ott bicsaklik meg, ahol túl szeretne lépni ezen. A történet szerint Kutas Zoli és Kerekes Miki padtársak és jóbarátok, akiket 1984-ben (akinek itt bevillanna Orwell, ezúttal felejtse el) avatnak úttörővé. Miki papája fekete mercis pártvezető, míg Zoli apukája röplapgyáros értelmiségi. Ráadásul Miki- és Zoli-apuka is ugyanazon ruganyos testű tanárnő kegyeire pályázik. Mi sem természetesebb ezek után, mint hogy a film végére az erény megtipratik és a jó elnyeri méltó büntetését, ráadásul a két kis úttörő is – akiknek órai rendzavarása indította el a lavinát – országhatárnyi távolágra kerül egymástól.

Ahol a film igazán őszinte és anyagerős, az a két tízéves kissrác világa: rubikkocka, kiájulós úttörőavatás, videóláz, osztálykirándulás stb. Érezhetően a gyerekkornak ezért a titkos, boldog remake-jéért készült a film, Erdélyi Dániel ezt akarja elmondani: ezek mind mi voltunk egykor. A korszakidézetek itt ülnek, találóak, pontosak: palackposta egy lezárult korból. Ennek homlokegyenest ellenkezője igaz az apák világára: pontatlan, közhelyes, elcélzott. A fiatal rendező akkor csúszik el, amikor „komoly dolgokról” szeretne beszélni: pártfunkcikról, rendőrökről, a „rendszer” működéséről, szamizdat készítő értelmiségiekről. Éppen az hiányzik itt, ami biztosan vezette a tízévesek világában: a nem pótolható környezetismeret és tapasztalati anyag. Ez a korszak még nem egyszerűsödött közhelyekké az emlékezetben, mint ahogyan pl. a ’30-as ’40-es, sőt immár ’50-es évek időszaka. A hamis hang itt azonnal lebukik, főként, mivel a ’70-es ’80-as évek felőrölt középkorúiról az egy-két-há’ generációval előbbi rendezők gyilkosan erős és pontos filmeket készítettek (tulajdonképpen szinte ez volt az egyetlen témájuk). Ezekhez képest az Előre! konfliktus-szálai inkább sejtésekre, mint tudásra alapozott tétova és erőtlen próbálkozások. Érthető az is, hogy a ’80-as évek egyhangú lakótelep-szürkeségét Erdélyi egyhangú és csupasz képekkel kívánja visszaadni, s ezt a feladatot az operatőr Pohárnok Gergő kiválóan teljesítette. Sajnos azonban ez a sivárság nem válik hangulatteremtővé, stíluselemmé, képi kellék marad, a főként biztonsági megoldásokkal operáló rendezés nem tudja igazán kihasználni a miliőben rejlő lehetőséget.

A nézőpont és eszközrendszer kiforratlansága akkor különösen szembeszökő, ha az Előrét összehasonlítjuk mondjuk Tímár Péter szinkronidőben készült 1985-ös Egészséges erotikájával vagy Szőke András 1990-es brutál-reál Vattatyúkjával, amelyek az akkori mesélhetetlenül besült és stílustalan társadalomról meséltek égetően fontos történeteket erősen stilizált filmjeikkel. Ez a komikus-drámai keverék az Előre! esetében nem robban, inkább elsistereg. Van számos jó pillanata a mozinak, nosztalgiakedvelők sok érdekes elemet felfedezhetnek benne, de a filmből talán az lehet a legfontosabb tanulság, hogy az eleven abszurd (mint amilyen a ’80-as évek kispolgári szocializmusa) nem tűri az óvatosságot: mind humorban mind drámaiságban több bátorságot, nagyobb pontosságot és makacsabb meggyőződést, azaz több gőzt követel. Egy régi szólás szerint a szakadékon nem juthatsz át két kis lépéssel!