Harry Potter és a félvér herceg

A vég kezdete

Finoman fogalmazunk, amikor azt állítjuk: a Potter-széria milliós rajongótábora – vagy legalábbis azok, akik közülük a különféle netes felületeken véleményt nyilvánítottak – nem fogadták kitörő örömmel a hírt, hogy az ötödik részt dirigáló David Yates jegyzi majd a saga újabb felvonását, sőt a két részre bontott finálét is. Yates bűne leginkább az volt, hogy a Főnix Rendjében kevés figyelmet fordított az akciószekvenciák és a statikusabb, pszichologizáló jelenetek egyensúlyára. Más kérdés, hogy a sorban ötödik regény, a kritikusabb olvasók szerint, nem tartozik J. K. Rowling legsikerültebb munkái közé, így Yates eleve vesztes helyzetből indult.

A Harry Potter és a félvér hercegben azonban már szerencsére nincsenek gondok az arányokkal. A nyitány, amelyben a halálfalók elpusztítják a londoni Millennium Hidat, idejekorán megteremti a baljós alaphangulatot – ez a jelenet a regényben egyébként nem szerepel –, és a feszültség annak köszönhetően is szinte tapintható, hogy bár a főgonosz Voldemort ezúttal csupán gyerekként tűnik fel néhány flashbackben, fenyegető jelenléte végig érezhető.
 

Megidézi némileg a zombifilmeket

Miközben azonban a világ épp kizökkenni készül megszokott rendjéből, és kimondva-kimondatlanul is közeleg a korábbi részekben megjövendölt összecsapás a kiválasztott varázslótanonc és a Sötét Nagyúr között, a kamasz szereplőkben dolgoznak a hormonok, ami jó néhány tinivígjátékba illő helyzetet eredményez. Daniel Radcliffe vagy Emma Watson színészi képességei nem sokat fejlődtek, de a komikus szituációkban sokkal hitelesebbek, mint a drámai jelenetekben. A bájitalok és egyéb praktikák bevetésével vívott szerelmi csatározások ráadásul üdítő ellenpontként működnek a horrorisztikusabb jelenetek mellett, noha az átmenet nem minden esetben zökkenőmentes.

A Potter-filmeknek persze eddig is egyensúlyozniuk kellett az ifjúsági matiné és az egyre sötétebbé váló tónusok között. A gyerekfilm-specialista Chris Columbus által jegyzett első két felvonás még könnyedebbre vette a hangvételt – bár a korábban megszokott ifjúsági filmekhez képest már ezek is jóval merészebbek voltak –, de Alfonzo Cuarón a Harry Potter és az azkabani fogolyjal sikerrel tolta el az ifjúsági fantasytől a dark fantasy irányába a szériát. Az irányt tartotta Mike Newell is, és ezt teszi David Yates is. A Harry Potter ugyanakkor (hiába nőttek fel a tinimágussal együtt a rajongók), alapvetően egy ifjúsági sorozat, ami azt a skizofrén helyzetet eredményezi, hogy bár A félvér herceg is tele van horrorisztikus jelenetekkel (ezúttal az Ördögűző, az Ómen, és a zombifilmek kapnak egy diszkrét hommage-t), ezek gyorsan véget is érnek, mielőtt még tetőzhetne (a vásznon és a nézőtéren) az igazi rémület.
 

Már mindenki a végső összecsapást várja

Felróható még a filmnek, hogy a regény végén szereplő csatajelenetet kispórolták belőle, és tény, hogy 150 percnyi petting után – egy önálló produkció esetében – illene egy izmosabb klimaxot prezentálni. Minthogy azonban nyilvánvaló, hogy itt egyetlen, összefüggő epikus történetről van szó, indokolható döntés volt eltolni a nagy finálét a széria utolsó felvonására. A Harry Potter és a félvér herceg ekképpen „csupán” felvezetése a folytatásnak, és erre tökéletesen alkalmas is, egyben megnyugtatásul szolgálhat minden rajongónak: David Yates talán nem egy Terry Gilliam vagy Del Toro, de méltóképpen fogja lezárni az új évezred eddigi legsikeresebb filmsorozatát.