Hitvallók és ügynökök

Ne ítélj, hogy ne ítéltess

Bemutató: 2009. szeptember 17.

Azt, hogy Kádárék utálják a keresztényeket, gyerekkorom óta tudom, mint ahogy arra is emlékszem, amikor szüleim arra figyelmeztettek, ne beszéljek az iskolában arról, hogy hittanra járok. Ami persze túlzás volt, hisz a 80-as évek közepe-vége felé már nem volt (mondjuk a továbbtanulást befolyásoló) rizikója egy efféle ténynek, de nekem megvolt a maga – persze naivan elméretezett – jelentősége.

Azt, hogy Kádárék utálják a keresztényeket, gyerekkorom óta tudom

A rendszerváltás után aztán, mint minden múlttal kapcsolatos közös történet, ez is felemásra sikeredett, a történelmi feltárás, a múlttal való szembenézés sokszor a napi politika szolgálólányának szerepébe kényszerült. Avagy fordítva: a diktatúrával ilyen-olyan módon együtt élni kényszerült, megalkuvó rétegek csak a múlt (és a saját múltjuk) leegyszerűsítő és hamis átírásával, egy radikálisan más retorikájú, addig „lappangó”, utólag artikulált ellenzékiséggel próbálták-próbálják megoldani a kényelmetlen erkölcsi kérdéseket.

Utóbbi gondolat már a Hitvallók és ügynökök közben jutott az eszembe. A film, amellett, hogy alkotói, Petényi Katalin és Kabay Barna bevallása szerint „az egyház megújulásának elősegítése” érdekében jött létre, a meglehetősen kerek történelmi áttekintésen túl eljut odáig, hogy szemlélője kétszer is meggondolja, kit miért ítél el, hogyan értelmezze az áldozat fogalmát – és ennek csak részben oka az a filmen meglehetősen jól érzékelhető, retorikájában, jellegében a narrátor Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát előadásában testet öltő keresztényi szemlélet, amely tüntetően nem óhajt ítélkezni a személyek fölött, de elítéli a tetteket. Oka ennek az is, hogy a Hitvallók és ügynökök, bár drámai hatásra törekszik, és számos fikciós elemet is bevet (rekonstrukciók, hangulatfestés zenével), nem ágyaz meg a felületes ítélkezésnek.

Tüntetően nem óhajt ítélkezni a személyek fölött, de elítéli a tetteket

A Várszegi által kissé tankönyvi stílusban előadott, de lényegre törő történelmi háttér ismertetetés mellett kibontakozik a katolikus egyház és az 1945-től, szovjet megszállással a háta mögött egyre diktatórikusabb, majd 1956 után felengedő kommunista állam viszonya. A sztálinizmus éveinek kemény, koncepciós perekkel, internálásokkal teli évei után a papok, szerzetesek, apácák '56-os szerepét is megismerhetjük, majd a forradalom utáni megtorlás történetei mellett egyes földalatti, illegális kisközösségek életét, sorsát is bemutatja a film, végül a rendszerváltás előtt ér véget a történet. A Hitvallók és ügynökök  egyrészt személyes beszámolók, másrészt besúgói jelentések alapján rekonstruálja a történteket. Az egyház ideológiai főellenség, ostorozással és fenyegetéssel teli beszédeiben Révai ugyanúgy beszél róla a legvadabb sztálinizmusban, mint Kádár a „konszolidáció” éveiben, s így nem csoda, hogy a kétszer is súlyos internálást elszenvedett klérusban lassan, de biztosan kiépül a besúgói hálózat, s az egykor kemény ellenállást tanúsító egyházi vezetés az államhatalom bábja lesz (a Vatikán keleti politikájával megtámogatva).

Közhely, hogy a besúgók és jelentéseik megismerése nem személyük elítélése miatt fontos, hanem a diktatúra működésének jobb megismerése miatt. A Hitvallók és ügynökök igazsággá építi ezt a közhelyet, hisz a sok jelentés és jelentő története hallatán egyértelművé válik, hogy a zsarnokság alól nincs kibúvó, „mindenki szem a láncban” (még ha messze nem is mindegy, hogy mekkora), nincs mindenkinek mondjuk Mindszenthyéhez hasonló kemény lelki-erkölcsi integritása.   A diktatúra, a terror előbb-utóbb mindenkit megtör, de annak el kell számolnia magával, akinek meg sem kellett törnie, aki önként árulta el a szó szoros értelmében vett legszentebb ügyet. Márpedig ez a szembenézés nem megy pellengérre állítással, hanem csak belső akaratból – a film talán legmegrendítőbb része, amikor Cserháti József pécsi püspök halála előtt arról beszél, hogy kellett előre eljátszaniuk a püspöki konferencia előtti nap a résztvevőknek a gyűlés menetét az Állami Egyházügyi Hivatal prominenseinek, akik aztán elbírálták, mi valósulhat abból meg, mi nem. Ekkor már a katolikus egyház magyarországi vezetése amúgy lojalitást hirdetett a világi állammal, azaz a lehallgatás, besúgás célja az elővigyázatosság mellett a kompromittálás, erkölcsi ellehetetlenítés lehetett.

Munkában a stáb, „az egyház megújulásának elősegítése” érdekében

Márpedig ha a kompromittált, megalázott személyek nem néznek szembe a saját múltjukkal, csorbul a hitelességük. A film ebben is jó példát mutat: rengeteg nevet ismerünk meg, tartótisztekét, ügynökökét, áldozatokét, de nem a megbélyegzés céljából. Ugyanakkor kevés mismásolással és általánosítással találkozunk, és örömteli látni azt a sok pozitív példát, nagyszerű emberi helytállást, ami mindannyiunknak erőt és példát ad ahhoz, hogy a ki nem beszélt, fel nem tárt múlt szorításában kigondolt kollektív hazugságok, bűnbakkeresés helyett a szabadság ereje és élménye táplálja történeteinket.