Könyörtelenek

Finomul a kín

Bemutató: 2004. november 11.

Az 1944-ben született Guillou (apja francia diplomata volt) újságíróként kezdte pályáját – előtte két évig jogot tanult – majd 1981-ben megírta Ondskan című önéletrajzi regényét, amely kakukktojásként jelenik meg bibliográfiájában.

Művéből – a Mikael Håfström filmkészítő, Hans Gunnarsson, és a „kredit”-fosztott Klas Östergren hármasfogattal - írt forgatókönyvet. Keserű kamaszéveinek celluloid-változatát – számos fesztiválmeghívás és kitüntetés mellett (2004-ben több kategóriában a Guldbagge-Svéd Filmintézet, Sanghajban a legjobb színész és a legjobb operatőr díja, Viareggio-ban FIPRESCI) ez évben - a legjobb külföldi film kategóriában - Oscarra elölték.
 
Håfström munkáját nézve többször is azon kaptam magam, kibukik belőlem a büszke honleány, és elönt a nemzeti önérzet. A Könyörteleneket górcső alatt vizsgáló kritikusok, mintegy analógiaként leggyakrabban a Holt költők társaságát, esetleg (számomra érthetetlenül) a Good Will Hunting-ot húzták elő bűvész-kalapjukból. (A díszbemutatón - irodalmi analógiaként - megemlítődött Ottliktól az Iskola a határon.)

Válogatott kín-gyűjtemény

Kitűnő szaktársam-cimborám az 1-es gyorsvillamoson száguldva megerősítette hipotézisemet: miért lépnénk át a limest, ha a svéd alkotó sanyarú gyermekkora számunkra A Pál utcai fiúk, továbbá a Légy jó mindhalálig című alapművekből lehet(ne) ismerős, melyeket kötelezően olvasgattunk nyaranta, a cseresznyefa árnyékában. Pallérozott elménkkel később ráeszméltünk: Molnár és Móricz művei kétségbevonhatatlan klasszikusok. Ettől támad bennünk a film láttán az egészséges „Magor”-érzés: Guillou produkciója pusztán „ügyes(ke)”, ám benne rejlik egy jelentős irodalmi mű lehetősége.

A svéd író alteregója, a tizenhat éves Eric Ponti hátát sebek éktelenítik; „otthonában” napi rendszerességgel veri őt szadista mostohaapja, miközben anyja Chopint játszik a zongorán. Eric az ötvenes években kerül a Stjarnsberg (az író esetében: Solbacka Laroverk) bentlakásos fiú-kollégiumba, miután előző iskolájából, verekedés miatt, kicsapták. Számára a fasiszta módszerektől megszabadulni képtelen, és azt szem lehunyva eltűrő Stjarnsberg az utolsó lehetőség. Azonban: miközben mentsvárat remél, háborús sasfészekbe téved.

A kollégiumban – a tanerők, a kollégium dolgozói és a vezetőség „asszisztálásával” – a minden szempontból „felsőbb” osztályba tartozók (az arisztokrata származású, így szülei révén „érinthetetlen” Otto Silverhielm és Dahlén irányításával) válogatott eszközökkel csicskáztatják az „alsóbb” osztálybelieket. Túl a lelki terroron: a tizenkét tagú „titkos”-tanácsokon - l’art pour l’art - szabnak ki számukra büntetést: szobafogság, „kényszermunka”; éjjeli razzia, fekáliával teli vödörrel; az ebédlőben a „testvéri nevelés” jegyében késsel, vagy az ecetes kancsó kristály-kupakjával verik véresre a „plebs” fejét; az udvaron beton-„ring”-be rendelik őket, ahol kettő „küzd” egy ellen, ennek eredményeként nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozva, szenvedve. A „Zárdaéjszaka” pedig csupa-csupa „meglepetés” – a tanerők fölhangosítják lemezjátszóikat, és imádkoznak.

A kitűnő fizikai adottságú Ponti gyorsan talál barátot magának, a (természetesen) puhány, szemüveges, túlsúlyos, ám remek intellektuális adottságokkal bíró Pierre Tanguy személyében. Eric békét szeretne – de úgy, hogy ne kelljen semmiféle alkut kötnie Silverhielmmel és társaival. Nem tűri a megaláztatást, ellenben tudomásul veszi ennek következményeit: a „tradicionális” büntetéseket – mindezt tetézve, bízva testnevelő tanárában, az „alsósok” között a kollégium életében először, megnyeri a rangos „Lewanheusen”-kupát.

Ponti a „sikerember”: úszóbajnok; férfiszépség, remekül vág az esze; erényes; hű barát; forradalmár; meghódítja a tizenkilenc éves, a tanulókkal hagyományosan még csak szemkontaktust sem létesítő, finn konyhalány, Marja szívét – másról nem is szólva.

Håfström filmjének kétségtelen erénye, hogy tökéletes pillanatban mutatja be jól kivitelezett svéd csavarját:  Silverhielmék megtalálják a fogást Pontin. Barátján és szerelmén keresztül állnak bosszút rajta; bebizonyítják: aki érzelmileg elkötelezett, nem folytathat magányos dzsungelharcot.

Aki érzelmileg elkötelezett, nem folytathat magányos dzsungelharcot

Kitűnő epizód, mikor Silverhielm – rajtaütésszerűen – megszerzi, majd fölolvassa a Stjarnsbergből kirúgott Marja, Pontinak írt búcsúlevelét: annak szövege, tartalma zseniális, részint, mert néhány mondatban ütköztetik Eric eszméit a valósággal. Marja ugyanis – kitől a fiú nyilván szerelmes levelet vár – azt tartja a legfontosabbnak, hogy eloszlassa Eric esetleges aggodalmait; így megnyugtatja, pesszáriumot használt. Egyébként ne találkozzanak többé.
Ez egyszerre megalázó és embertelenül kijózanító.

Ekkorra Pontit menthetetlen magányra ítélték: Pierre elhagyta a kollégiumot – néhány soros levelet hagy hátra. Őt pedig  – a konyhai személyzettel folytatott liezonját hozva föl indoklásul – kirúgják a Stjarnsbergből.

Ettől a pillanattól fogva a film menete némiképp aggasztó fordulatot vesz: hamisítatlan hollywoodi dramaturgiával operáló sikertörténetet tákolnak össze az alkotók, igazolva, hogy van „kiút”.

Gyöngyvászonra dobnak egy egész megoldás-arzenált: Ponti édesapjának ügyvéd barátja látványos entrée-val kényszeríti térdre az intézmény vezérkarát; Eric letépi iskola-öltönyéről a címert, s az automobilon bátran kihajítja; elhagyja a családot a gaz mostoha (atya); Eric megszorítja Svájcba utazó örök barátja, Pierre kezét, és megmondja neki, ügyvédbojtárkodik – lévén a tőle kapott Svéd Törvénytár megváltoztatta életét. Marjához Finnországba, komppal, hál’ Istennek nem utazik, ám elégedett arccal kerékpározik bele a napnyugtába.

Håfström (kalákában társ-forgatókönyvíróival) egy több mint kétórás, válogatott kín-gyűjteményt finomít mintegy öt perc alatt, lórúgásnyi fájdalomcsillapítóval. Opuszából száműzi a katarzist: nem hiszi, hogy a szenvedés is lehet fölszabadító.
 
Andreas Wilson (Ponti) és a svéd aktorok – kiváltképp a Silverhielmként brillírozó Gustaf Skarsgård, a Pierre-t játszó Henrik Lundström, a mostohaatya karakter-szerepében Johan Rabaens, a kegyetlen Dahlént alakító Jesper Salén – igen meggyőzőek. Linda Gyllenberg (Marja) gyönyörű. Peter Mokrosinski operatőri munkája és Francis Shaw zenéje föltétlen említésre méltó.
Jan Guillou édesanyja egy interjúban elmondta: sosem zongorázott, és fiát nem verték – naponta.
Nyilván a „gyerek” fantáziált túlságosan intenzíven.