Macskafogó 2 - A sátán macskája

Vissza a spenótfarmra

Bemutató: 2007. december 20.

Amikor a 2. rész vetítése után az egyik Macskafogó-rajongó barátodnak el kell szívnia egy piros hosszú Marlborót, hogy túltegye magát a savanyú sokkon, vagy amikor a másik (szintén rajongó) barátodnak sikerül elaludni a film közepén – amúgy ezt sosem teszi –, akkor ott bizony nincs kecmec: a Macskafogó 2. egy nagyon fájó, bosszantó csalódás. És mindez azért szívbemarkoló, mert láthatólag nem összecsapott, a kasszasikert meglovagolni akaró, félresikerült gagyimozi pereg előttünk, hanem egy kiérlelt, komolyan vett, az alapművet megugrani készülő próbálkozással van dolgunk (egy kollektív tudatra építő „tehát a macskákat megszelídítették”-- mondattal indul a remek intro), s ennek a próbálkozásnak sajnos minden elmúló perce görcsös igyekvésre, suta aránytévesztésekre, közhelyes megoldásokra fut ki, s így a kreatív gondolatok lassú elpárolgására utal. 

„Egy csomó rossz példája van a folytatásoknak. Sokkal kisebb a százaléka azoknak a folytatásos sorozatoknak, ahol a következő epizód eléri az előző szintet vagy még meg is haladja. Veszélyes. Addig vártunk, amíg nem született egy olyan forgatókönyv, amiről azt gondoltuk, hogy valószínűleg felveszi a versenyt, vagy legalábbis méltó folytatása lehet az elsőnek. Majd az új szállóigék eldöntik ” -- így Ternovszky 2005-ben. Tény: magas lécet nem könnyű átvinni, de biztosra menni azért nem olyan nehéz. S még ez sem sikerül: hiába vannak a köznépi gondolkodásba beemelt, ajnározott, jópofa szereplők, olyan megoldatlan, ötlettelen jelenetekbe kényszerülnek, hogy végtére is a nézőnek kellemetlen az egész.

Egyszerre zavaróan gyerekes és furán felnőttes

 
Pedig lehetőség bőven akadna: 20 év telt el a macska-egér harc óta, korosodtak a szívünkhöz nőtt négylábúak, nyilván új, izgalmas figurák kellenek. De gyakorlatilag a teljes régi gárda a háttérbe szorul, az újak pedig se hús-se hal karakterek: a négy patkány, Lusta Dick alig kap teret, Tájfel, Giovanni Gatto, Safranek, Maxipotzak epizodista. Egyedül a sótlan Grabovszky és az unalmas, de felturbózott Adlington van a középpontban egy rakás őserdei vadcicával, Moloch-hal, a sátán földi helytartó macskájával és egy Stanley nevű oknyomozó zsurnalisztával.

A sajtóanyag szerint Stanley „ki más lehetne, mint egy 21. századi figura, vérbeli vagy inkább szóbeli újságíró.” Khm. Na itt kezdődik a Macskafogó 2. gyermekbetegsége: a közhelyes és ciki szóviccekkel. Vannak szakállasak is köztük (például már Sándor György elsütötte anno a „kérek egy szelet szelet és egy falat falat” poénvariációt. Gyakorlatilag a rajzfilm egy Maksa-híradó best of, ha a kimódolt szófacsarások felhozatalát tekintjük. A kínosabbak: „Már értem, miért mondták, hogy evvel a megbízással nagyot lehet kaszálni.” -- lihegi Grabovszky és utat vág az őserdőben egy machetével);  „Hány óra van? Négy.” -- válaszolja a vadmacska főnök, és felmutat négy karórát a kezén; Fagyasz-tó -- ez a neve a hideg dzsungeltónak; Borz-alom -- mondja Grabovszky, miután megtudja megmentője, Torzonborz születésének történetét, Hulla-hulla -- reménykedik Gatto, amikor a Macskafogó kutya összecsap a pokol urát Führerként emlegető Moloch-hal; „Adok egy újat.” -- szól Moloch, és letép egy lézerágyú-ujjat a kezéről.

Persze relatív, ki mit bír el humorban.

Ne legyünk igazságtalanok, azért időnként be-becsúszik egy-egy szellemes, vagy jól kisúlyozott agyament vicc is, rögtön az alcím is humoros utalás Conan Doyle Sherlock-könyvére (A sátán kutyája). Jó poén például, amikor a megkergült macskarablókat eltávolítják a helyszínről, azzal az indokkal, hogy a társaik mára tejszín- és a gombolyag-gyárban fosztogatnak. Vicces szöveg a „menni fog, mint a sicc” (és felmutat egy Sicc-kártyát a macsek) vagy „a tenyerünkből esznek” (mondja a rabszolga cica, és mutatja, hogy már lakmároztak a tenyeréből a vadmacskák). Mellesleg kíváncsi vagyok, miként szándékozzák majd ezeket a dumákat angolra lefordítani?! Sőt az sem világos, hogy miért kell a filmben a feliratokat hol angolul (Grabowsky's Spinach Farm; Of mice and men), hol magyarul kiírni (A civilizáció határa)?

Sorjáznak a belterjes odamondások, jut a zeneszerzőnek is (Moloch-Malek Miklós), rendezőnek is (az elcsépelt Ternovszky – Grabovszky párosítás), megy a „film a filmben” kiszólósdi, kap a sajtó is („Az újságírók pénzért mindent megírnak”) és a szakma is („Ezt utálom az értelmiségben – folyton dirigálnak”). Döbbenetes mennyiségben ömlenek a rossz viccek és kínos mondatok: ahova még az sem jut (pedig féltucat divatos gegman is ötletelt a forgatókönyvön), ott  egyszerűen „fennmarad” a jelenet, befejezetlenül, poén vagy bármilyen enyhe megoldás után vergődve. Ilyen egyszerűen nem volt az első részben, ott minden sarkosan, kidekázva, stílusosan ment, és ezt nem az idő vagy az emlékezet szépíti-mondatja. Itt a döcögés, a túlmagyarázás kerül túlsúlyba.

A régi gárda háttérbe szorul

Szájbarágás akad bőven. Mivel a Macskafogó 2. családi rajzfilmként lett definiálva (itt azért felfedezhető némi tudatos marketingelés és profitmaximalizálási igény karácsonyra időzítve és a familiára fókuszálva), egyszerűen egy oktatófilm szintjén kell felvilágosítani a moziba elcipelt gyermekeket bizonyos idegen szavakról. Így lesz duplán és feleslegesen elmondva, hogy mi is a pacifikálás, infláció, transzcendencia. S habár mindez a korhatártalanság számlájára írandó, azért érthetetlen, hogy miként is mehetett át a korhatárkarika-grémium szűrőjén (hacsak nem a kultfilm szép pátosza homályosította el a tagok szemét), s kaphatott legkedvezőbb besorolást egy olyan film, amelyben az első három percben kettő állat farkát metszik le látványosan, majd vazelines karót dugnak Stanley szájába (választhat: a fenekébe is mehetne akár), az orrszarvú tülkét letörik, s amúgy meg a véres akciók során – amikben fel-feltűnik egy Napóleonra emlékeztető mókás egértábornok is – agyonnyomnak, megcincálnak, lenyelnek, ráülnek, szétlőnek, felrobbantanak, összetrancsíroznak egérembereket, macskákat, autókat.

A hangok jók (leszámítva Rudol Péter alulmotivált, szürke Stanleyjét), néhol kicsit szárazak ugyan, de szinte mind eredetiek (Kállai Ferencet és Körmendi Jánost cserélték le); örömteli, hogy halljuk a remek Usztics Mátyást Miókaként vagy Lázár Katit házsártos denevér-feleségként, és úgy egyáltalán: a szinkronban demokrácia van, Dörner Györgytől Kern Andrásig, Reviczky Gábortól Darvas Ivánig teljes a paletta, az értelmetlen szakmai-politikai kiszorítósdi ezúttal elmarad, s ez az egyetlen aktualitása és okos üzenete a Macskafogó 2.-nek. Amíg az első rész a társadalmi rendszerek és vezetőik kritikus bemutatására, az elnyomó kapitalista fennhéjázás és a káeurópai rátermettség ironikus egymásnak feszülésére koncentrált, addig mintha a folytatásban elfogyott volna a patron, nincs (mert nincs miért?) szándékolt vagy szándéktalan áthallás, csak az árkok betemetésére kapunk felszólítást.

Aktualizálás maximum a filmes kikacsintás szintjén működik: egy-egy elkoptatott sablont építenek be az alkotók a Mátrixból, a durvaságok pedig Tarantinót idézik. Vicces a bulvármédia beemelése is: a tévébemondó egérke Erős Antónia, az élethalálharc kommentátora Korda György. Egy városi hirdetésen feltűnik Koós és Hofi megalkuvó macskaduettje, a vadmacskák Michael Flatley-féle táncot ropnak, a békét az Egyesült Ragadozók és Rágcsálók Nemzetközi Szervezete szentesíti, egy dzsungelmontázsban pedig az Oroszlánkirályra utalnak szellemesen.

Nemhogy hogy szállóigék nincsenek, a történet is felszámolódott. Egyszerűen unalmas a dzsungelsztori, sokat és felejthetően időzünk az őserdőben, ugyanennyire érdektelen a városi szcéna is, majd a sátánisták vonulása a város felé, s a leszámolás-visszavágás is. Egy olyan forgatókönyvet visszakézből kellene sutba dobnia egy producernek, ahol az a csúcsjelenet, hogy vállalhatatlan hosszan, blőd manga-rajzfilm pillanatokat idézően látjuk a pokolcica és a fémkutya párharcát. Reménysugár, mikor megjelenik Dick és a négy pohos, öreg gengszter egy villámtréfa erejéig, mindent beleadva szorítunk, hogy vegyen végre jó irányt a zuhanórepülésbe kezdő film, de nem: pillanatok jutnak az adu ászoknak.

Ügyes, groteszk megoldások, de sokszor csak fémunkára futja

Ezt a filmet imádják, hivatalosan 4,5 millióan nézték meg eddig moziban, ha a tévé vetíti, akkor is többszázezren leülnek megnézni, 2005-ben a legtöbb műsoros DVD-t az első részből adták el Magyarországon. Ternovszky Béla és Nepp József vállalása örömteli és korrekt, ám dacos megújulni akarása és annak megvalósítása méltatlan, gyengécske. Váratlanul fordított a szituáció: a 1986-os verzió friss, ötletes, a 2007-es poros, tucatszerű. A hőn szeretett lazán felskiccelt, szegényes, fapados színvilágot túl szépre, túl színesre és multiplex-konformra formálták. Biztos kasszasiker, hacsak a szájpropaganda közbe nem szól. Vannak, jól megcsinált slágergyanús dalok (a 4 gengszterrel vagy a Miú-miújsággal nem vetekszik), pedig azt hittük, Lusta Dick már nem tud több nótát, vannak letölhető csengőhangok, pólók és tibicsokik.

A Macskafogó 2. ügyes és groteszk vizuális megoldásokkal, szokatlan látószögekkel operál (van benne például filmes átélezés), ám néha csak félmunkára futja. Egyszerre zavaróan gyerekes és furán felnőttes a film, ide is kuncsorog, oda is gazsulál, Pokió után Pafrikázik, új figurákból akar kultuszt építeni, de azért felkínálja a régi hősöket is (habár cserepadról nehéz gólt rúgni), hasonlítani is akar meg különbözni is, farvizen evezget, de vitorlát is bont. A megfelelésbe bukik bele a Macskafogó 2., a jó szándékkal kikövezett út a pokolba, egyenesen Cicufer bugyraiba vezet.

Nagyon drukkoltunk, nagyot csalódtunk. Őszintén sajnáljuk, felejtsük el. Ja és, mennyibe került is ez, Safranek?