München

A mesék vége

Bemutató: 2006. január 26.

„Amerika, London, Párizs…”

Steven Spielberg több mint egy hónapot töltött stábjával a múlt év nyarán és kora ősszel Budapesten, hogy az elnéptelenített Andrássy útra, az Operához és környékére költöztessék a hetvenes évekbeli Londont, Párizst, Rómát. A világvárosi hangulat megteremtéséhez talán ha négy-öt  utcát, és nem több mint két kerületet foglaltak el. (A nyolc országban játszódó filmet Máltán, Magyarországon, egy-két jelenet erejéig Párizsban és New Yorkban forgatták.) Volt, aki a „projektről” azt tartotta, erre az eseményre várt minden honpolgár – a kijelentést még a direktor is megdöbbentőnek találta.

A rendkívül ellentmondásos fogadtatásban részesített Münchent egy évtizedekig titokban tartott, az izraeli kormány – és a Moszad – által szervezett bosszúhadjárat inspirálta. A müncheni olimpiai játékokon, 1972 szeptemberében, az olimpiai faluba berontott a kalasnyikovokkal, kézigránátokkal fölfegyverkezett, palesztin szélsőséges Fekete Szeptember-csoport, majd túszul ejtett, és később lemészárolt tizenkét izraeli atlétát, edzőt, sportvezetőt, sport-diplomatát. Legtöbbjük szeptember 6-án a fürstenfeldbrucki repülőtér kifutópályáján lelte halálát, a német hatóságok teljességgel elhibázott, huszonegy órás túszmentési akciója következtében. A palesztin fedajinok („önmagukat feláldozó emberek”) többségét jordán, szíriai és libanoni menekülttáborokból verbuválták. A terrortámadás célja az volt, hogy a túszokért cserébe elérjék kétszázharmincnégy palesztin fogoly, valamint a (nyugat-)német Vörös Hadsereg Frakció irányítói, Andreas Baader és Ulrike Meinhof szabadon bocsátását. A Golda Meir-vezette izraeli kormány elzárkózott a tárgyalásoktól, Németország megtiltotta, hogy egy izraeli különleges alakulat tevékenykedjen Münchenben. A német rendőrség három túszejtőt élve elfogott. Néhány héttel később, egy Lufthansa járat eltérítőinek követelésére a három túlélő fedajint kiengedték a német börtönből.

A Megtorlás

Az izraeli kormányutasításra történő Moszad-akcióról a magyar származású, kanadai író-újságíró, George Jonas alkotott dokumentumregényt, Megtorlás címmel. Jonas könyvében kilenc palesztin terroristát ölnek meg Európa nagyvárosaiban 1972 és 1974 között, az ötfős csoportot egy „Avner” nevű, önmagával később meghasonlott férfi vezeti. (Az 1984-ben publikált művet, melyet John Le Carré és Robert Ludlum bestsellereihez hasonlítanak, 1990-ben jelentette meg a Budapest Kiadó.) A München forgatókönyvét a neves-sikeres Tony Kushner (Angyalok Amerikában) színműíró jegyzi, a Forrest Gumpért felelős Eric Roth-tal együtt. Bár elismerik, hogy forgatókönyvük „vázlata” Jonas könyvén alapul, Spielberg elutasítja, hogy filmje a doku-regény adaptációja. George Jonas ennek ellenére kreditet kapott.

Jó néhány ember számára „nem-rendes” zsidó

Hogy milyen megfontolásból tagad Spielberg, a Megtorlást ismerő nézők számára nyilván egyértelmű lesz: a net-en zajló, szenvedélyes hozzászólások szerint Jonas könyvéhez képest a München felettébb „politikailag korrekt”. Noha a regényt nem olvastam, Jonas terrorizmussal és terrorizmusellenes akciókkal kapcsolatos állásfoglalását ismerem. „Erkölcsi alapon éppúgy különbséget lehet tenni a terrorizmus és a terrorizmusellenes akciók között, mint ahogyan háborús cselekmények és háborús bűnök között. Vannak erkölcsi normák: a terrorizmus nem felel meg ezeknek, az ellenterror megfelel. Mondhatjuk azt, hogy a palesztinok ügye éppoly tiszteletre méltó, mint a zsidó állam dolga. Nem mondhatjuk, hogy a terror éppúgy elfogadható, mintha valaki fegyveresen ellenáll a terrornak. Végső soron a terrorral szembeni ellenállás erkölcsisége és hasznossága abban van, hogy nem ellenállni a terrornak haszontalan és erkölcstelen.” (George Jonas: Megtorlás)

Spielberg azonban az „ellenterror” megítélésekor nem hajlandó fenntartás nélkül elfogadni Jonas markáns, „kiskapus” véleményét; elutasítja a „szemet szemért”-elvet, és az önbíráskodás minden formáját. Ezért Spielberg jó néhány ember számára „nem-rendes” zsidó.

Kém-retro

A München – és ebben oroszlánrész jut Janusz Kaminski operatőrnek - a zsáner bravúrdarabja; a hetvenes évek klasszikus kémfilmjei ihlették. Bármennyire provokatív, Steven Spielberg munkáját a müncheni terrorakció valójában csupán inspirálta. Az iszonyatos esemény a hollywoodi rendező (és nem békeharcos, veterán polbeat-dalnok, politikai aktivista, megélhetési politikus, szélkakas) számára pusztán ürügyként szolgált a filmkészítéshez. A direktor nem foglalkozik az izraeli-palesztin konfliktus politikai vonatkozásaival, kiváltképp távol áll tőle az aktuálpolitikai csatározás. Ezt - különös figyelemmel a neo-konzervatív Bush-kormányzat terrorizmusellenes küzdelmére - tisztes, következetes alkotói attitűdnek értékelem, már csak azért is, mert minden más: csapda.

Spielberg műve - látszólag! - hollywoodi dramaturgiával dolgozik. Egy, a küldetésre kijelölt, nemzetközi csoport férfiúi, élén a csapat egyetlen izraeli származású tagjával, parancsnokával, Avner titkosügynökkel (Eric Bana) hajtóvadászatot indítanak a müncheni merényletért felelős(nek tartott), tizenegy palesztin terrorista ellen. Ám - és itt borul föl a klasszikus spielbergi-hollywoodi dramaturgia - Spielberg erősen kétségessé teszi, hogy a gyilkosokat (Rosszak) üldöző, majd azokkal leszámoló csapat (Jók?) célja, küldetése erkölcsileg helyes-e. Ilyen súlyos dilemmával a rendezői életmű többi darabja esetében, amelyek mindegyike a mesék dramaturgiája (Jó és Rossz harca, vagyis a végletesség) alapján működik, nem kellett szembenézni. Legyen szó akár az E.T.-ről, a Cápáról, az Indiana Jones-filmekről, az Amistadról, a Jurrasic Parkról, a  Ryan közlegény megmentéséről, a Schindler listájáról, vagy a súlyosan kudarcos A világok harcáról.

Elveszett illúziók

Spielberg talán legmerészebb megoldása, hogy deheroizálja a „nemzeti hősöket”, Avnert és társait. A fiatal Avner nős, felesége gyermeket vár. A netes hozzászólásokból, és egy-két kritikából kiderül, többen fölháborítónak tartják a filmben szereplő két szex-jelenetet, különösen, mikor Avner és felesége szeretkezése közben a rekonstruált vérengzés képeit mutatják. Mindkét - szexuális szempontból ártatlan - epizódot indokoltnak, főként emberinek látom. Ráadásul, ennél jóval fontosabb, hogy Avnerék micsoda pancserek! Robert (Mathieu Kassovitz) „elvileg” bomba-szakértő. Csakhogy a bombák hatástalanításához ért, nem pedig a bombagyártáshoz. Avnerék emellett minden olyan akciót kétségbeesetten lefújnak, amely ártatlan embert veszélyeztet - ez szintúgy nem vall „profizmusra”. Eközben olyan átlátszó, ám életveszélyes, csapdákba futnak bele, amelyeket minden olyan közember elkerülne, aki életében egyetlen kémtörténetet látott, vagy olvasott. Értelemszerűen a deheroizálás része Avner összeomlása, számkivetettsége. Spielberg a Münchenben - és ez nála új vonás - leszámol az ideákkal.

Kifizetlek, megveszlek, megeszlek

Ellenben: amennyiben Spielberg munkája valós eseményeken alapuló, ám ezeket az egyébként is homályos történéseket „szabadon” kezelő fikció (merthogy az) elhibázott döntésnek tartom, hogy archív felvételeket, eredeti fotográfiákat vágnak be, mutatnak meg a filmben. Egyfelől, mindez alapvetően ellenkezik a zsáner szabályaival, másrészt olyan, ostoba félreértésekhez vezet, hogy: lám, akkoriban milyen idősek voltak az atléták. (A müncheni terrortámadás áldozatai  - mint írtam -  nem csak izraeli atléták, hanem az őket kísérő edzők, sportvezetők, sportdiplomaták voltak.) Végül, de korántsem utolsósorban, az eljárás sérti az elhunytak hozzátartozóinak kegyeleti jogait, amely mégsem közterület-foglalási kategória: kifizetlek, megveszlek, megeszlek.

Kolor-lokál

Tisztán szakmai kérdés, hogy a helyszínek mennyire tűnnek hitelesnek. Számomra egyáltalában nem. Ebben azonban erősen közrejátszik a mögöttes tudás, hogy Spielberg itt forgatott, ráadásul úgy ismerem az Andrássy utat, környékét, mint a tenyeremet. Emellett - pechemre - ott sertepertéltem az Asbóth utca londoni közterületté alakításakor. Ám ahhoz nem kell különösképpen ismerni sem az Andrássy utat, sem Párizst, hogy föltűnjék: míg az előbb, ezen a helyszínen (Operaház, művészbejáró) egy párizsi jelenetet láttunk, ugyanott most egy római kávézó áll. Mindez azonban két okból nem zavaró: egyrészt van némi bája a kolor lokál-érzésnek, másrészt a München erősen stilizál. Az „elemeltség”, vagyis távolságtartás a valós eseményektől, a legsikerültebb pillanatokban egészen különleges hangulatot ad a filmnek. Ilyen például a femme fatale-epizód - az Astoria szállóban…

Az aktorokról: Spielberg színészválasztása minden esetben tökéletes, a Carlt alakító, ír Ciarán Hinds - aki a dokumentumokat hamisítja, és szüntelen aggodalmaskodik – a zsáner ikonja lehetne. Az ötfős csoport tagjai egészen más karakterek, más korosztályból: a nagyszerű Eric Bana (Avner) és Daniel Craig (Steve), az új James Bond, erotikus jelenségként sem érdektelenek. Kitűnő Hanns Zischler (Hans). A Moszad-ügynököt játszó Geoffrey Rush hibátlan. Remekel a francia-tagozat: a küldetésére minden tekintetben alkalmatlan, lelkiismeretes bombakészítőként Mathieu Kassovitz, és egy-egy epizódszerepben Mathieu Amalric (Louis), Michel Lonsdale (Papa).

Steven Spielberg – jó néhány különös baklövés után – igen invenciózus alkotást készített. A München, bár korántsem mestermű, vélhetően 2006 egyik legbátrabb hollywoodi mega-produkciója lesz.