Őfelsége pincére voltam

Kicsi a sors

Bemutató: 2007. szeptember 6.

Hrabal látszólag kedélyes prózája mindig robbanásveszélyes, még a sörgyári idillben is érezzük az emberi színjáték keserű ízeit, nemhogy egy ilyen regényben, ahol a főhős a hrabali emberseregletnek talán legkevésbé szimpatikus példánya, a történet pedig, leszámítva a film első harmadának békebeli nyugalmát és pajzánságait, maga a huszadik századi cseh vérzivatar, protektorátussal, német csizmákkal, háború utáni cseh revanssal, majd kommunista hatalomátvétellel és proletárdiktatúrával. 

Aki Hrabalban csak az idillt látja, elképesztően felületesen olvas. Hrabalnál nincs nyugvópont, mert minden folyik, minden szüntelen mozgásban van, a jóban ott lapul a rossz, az evilági poklok legrondább bugyraiból meg nevetgélés hallatszik. Tragikus és komikus, fenséges és alantas nála mindig párban jár, akárcsak kedves szerzője, Babel, ő is „egymás mellé tudta illeszteni a briliánst és a trippert.” Nem írói fogás ez, nem is filozófiai módszer, hanem a valóság természetének tudomásulvétele, Hrabal realista, és nem moralista, egy percre sem hiszi, hogy a valóság egyetlen kulccsal nyitható, egyetlen képlettel leírható, és elvágólagos rendszertani fogalmak alá sorolható. Nála nincsenek abszolútumok, könnyen eldönthető dilemmák, egyértelmű helyzetek. Az ellentmondások feszültségétől szikrázó hrabali valóság mindig nagyfeszültség alatt áll, ha a közhelyes gondolkodás figyelmetlenségével közelítünk felé, 380 volttal csap belénk.

A jóban ott lapul a rossz

Nincs ez másként akkor sem, ha Hrabal (vagy legprecízebb tolmácsa, Menzel) jellemet fest. Hrabal történeteiben nincsenek könnyedén osztályozható karakterek, 100 %-os jóság, vagy vegytiszta gonoszság. Persze, így van ez minden valamire való írónál, de itt azért nem egyszerűen arról van szó, hogy mindannyian bonyolult lelkek, „észak fok, titok, idegenség” vagyunk, hanem arról, hogy Hrabal nem hajlandó az erkölcsi ítélőbíró szerepében tetszelegni. Hrabalnál mindenki kárhozott, mert a természet rendje, hogy senki sem lehet hibátlan, ugyanakkor mindenkinek esélye van a boldogulásra, mert szerencsénkre a gonosz sem tökéletes. Nincs az a vaskalapos erkölcs, nincs az betonkemény diktatúra, amit az emberi természet ki ne kezdene. Hrabal hősei egészen kicsi kispolgárok, és mégis úgy élnek és viselkednek, mintha legalábbis nagyhercegek és őrgrófok lennének. Nem vagyon és hatalom teszi őket naggyá, hanem a szabadságuk.

Az Őfelsége pincére voltam főhőse különösen zavarba ejtő figura: őt nem abból a fából faragták, mint a Szigorúan ellenőrzött vonatok forgalmistáját vagy a Pacsirták cérnaszálon a kladnói vasöntödébe átnevelésre küldött, ám grandezzájukat és emberségüket csorbítatlanul őrző „osztályidegenjeit”. A regény és a film paradoxona ugyanaz: miért fogadunk el (ha talán meg nem is szeretjük) egy olyan figurát, aki busásan rászolgál a megvetésünkre. Az aprócska termetű, ám annál nagyravágyóbb Jan Dité, a pikolófiúból lett milliomos cseppet sem rokonszenves figura, pénzéhes, rangkórságban szenved, sunyi, szolgalelkű. A történet egy pontján pedig magánbűnei a közerkölccsel is szembekerülnek: kollaboráns lesz, a cseheket leigázó németek oldalára áll. (Igaz, köztörvényes és háborús bűnöket nem követ el: nem harcol, nem öl, csak pincérkedik.)

Pincértársai leköpdösik. Mi nem. Honnét az olvasó, a néző megbocsátó elnézése? Az Őfelsége pincére voltam – nevelődésregény. Ez lenne a magyarázat? A sorozatos sorscsapások elveszik a karrierista kedvét a törtetéstől, mikor már semmije sem marad a kapzsiság forrólázából is kigyógyul, a sumavai vadonba száműzve, útkaparóként boldogabban él, mint bármikor annak előtte, amikor pedig százkoronásokkal pasziánszozott.

„Egymás mellé tudta illeszteni a briliánst és a trippert”

Ez a fajta heppiend jól illene egy morális példabeszédbe, Hrabal világából azonban igencsak kilógna. Ha benne lenne. Betű szerint persze benne van, csakhogy épp a hrabali dramaturgia állja el az útját az efféle „erkölcsös” értelmezésnek. Attól, ahogy Hrabal elbeszéli a sumavai remeteséget, minden egészen másként hangzik.

Hrabal regényének csak a végén jutunk el idáig, Menzel filmjének keretét ez az utolsó epizód adja, a megőszült, megbölcsült férfi kommentálja saját életét. Menzel biztos kézzel húzta meg a sokszereplős regényt, helyenként mélyértelműbbé is tette azzal, hogy bizonyos helyszíneket összevont (így lesz a luxusbordély, az árja nemesítő állomás és a rokkant frontharcosok kórháza a Csendesség Szálló), a keretes szerkezettel azonban épp a moralizálás felé tolta el a történetet. Hrabal nem kommentálja a pikolófiú szövevényes történetét, „csak” elmeséli, Menzelnél viszont egy bűnbánó visszaemlékezését látjuk.
Amit ráadásul alig-alig fogunk tudni értelmezni: a cseh közönség fél szavakból is érti a kerettörténet politikai pikantériáját, a közép-európai közös nyomorúság históriájában kevéssé járatos magyar publikumnak aligha fog összeállni a kép. Sok cseh szemében még ma is botrány elutasítani a kollektív felelősség elvét, aminek jegyében Benes elnök 1945 után elüldözte a „bűnös” szudétanémeteket, magyarokat Csehszlovákiából. Sűrű erotikája mellett alighanem ezért volt egészen a bársonyos forradalom évéig tiltólistán a könyv.

Amikor azonban zajlik az élet, és nem a morál vagy a politika kerül előtérbe, ott Menzel elemében van: a visszajáró aprót csigalassúsággal előkotró pályaudvari virsliárus jelenete (közben persze a vonat elindul a kárvallott utassal), a pikolófiú ikebanát és erotikát sajátosan vegyítő szerelmi élete, az abesszin császár lakomája (a főfogás: töltött teve), a „nemzetiszocialista közösülés” hervasztó szcénája, vagy a rátarti pincér szó szoros értelmében vett bukásának burleszkje mind-mind a régi Menzelt idézi.