Szép napok 

Hidegebb a halálnál

Bemutató: 2003. március 6.

Mundruczó hősei a társadalom legalján élnek, de sorsukat nem nincstelenségük teszi kilátástalanná, nem az a végzetük forrása, hogy „semmi emberek” (ahogy a Pasolini csórója gondolta egykor), hanem a vágyaik. „Nincsen nekem vágyam semmi” – mondja az első Mundruczó film címadó dala, hogy aztán rögtön rácáfoljon, kivágva az adu ászt: „Alain Delon szeretnék lenni”. Semmik vagyunk, s minden leszünk. Kerül, amibe kerül. Mundruczó hőseinek csak vágyai vannak, csupaszon lüktető szenvedély hajtja minden figuráját, éhség, bujaság, unalom gyötri őket, és féktelen, brutális boldogságvágy. „Kevesebb életvágyat, s több életerőt.” – így a költő. Efféle bölcs megfontolás azonban csak a boldog keveseken segít, a mélybe el nem juthat, a szegénység épp az életerőt apasztja el, a boldogságra való képességtől foszt meg.

A filantróp és a forradalmár szemében a szegénység a birtoklás hendikepjének látszik csupán, s onnan tényleg csak egyetlen logikai (bal)lépés, hogy akkor a nyomor – forradalmi igazságtétellel, vagy jóléti reformmal -- orvosolható.


A magyar olvasónak behozhatatlan előnye volna ezzel a leegyszerűsített társadalomrajzzal szemben, mi József Attila óta tudhatjuk, a nyomor -- lelki katasztrófa. Mundruczó hősei menthetetlenek, ha a szívünk szakad is meg értük, azt hogy nincstelen, a szó szoros és egyetemes értelmében kell értenünk, semmijük nincs. Mindenekfelett kisemmizték őket a nyelvből, és a szétbaszdmegelt nyelv, melyből egyszerű tőmondatnál többre ebben a filmben senkinek sem futja, aztán szépen befutja a pályáját, rombol mint a rák. Romeo és Júlia története reneszánsz szappanopera maradna, ha nem hangszerelné szerelemmé ezer nyelvi fortély, nem izzana benne a szellemesség kéje, a beszéd gyönyöre, ha nem tombolna benne nyelv vérbő erotikája. Péter és Maja között jeges űr tátong, esélyük sincs a szerelemre, mert nincsenek hozzá szavaik. Ne áltassuk magunkat valami romlatlan, animális őserővel. Hol itt a testbeszéd? Némák az izmok, az ujjbegyek. Ahogy nincs szavuk a szerelemre, a testük sem tudja, hogy mit is mondjon.
 

Nincs más, csak a néma vágyakozás. Péter csak meglesni s kívánni tudja a lányt, mihelyst a közelébe kerül, érintésnyire, hallótávolságra, folyton kiderül, hogy nem tud vele mit kezdeni. Marad az elemi ösztön: megkívánni, megszerezni, bekebelezni, elhajítani. És a lány is csak erre tud reagálni: ha Péter a született agresszor (most jött a börtönből: „A maxit kapta. De lefelezték. Fegyveres rablás.”), akkor Maja az örök áldozat, aki a megcsalatásban, a fájdalomban ismeri fel a boldogságot.

Nagy András képeiben, akár az Eszméletben vagy a Külvárosi éjben, pontosan benne van ez a jegesen tiszta áthidalhatatlan űr. Meg a minimál hanganyagban. Sivalkodnak a transzformátorok, jutott eszembe, és majdnem, mosógépek zúgnak (a Szép napokban mindenki kényszeresen tisztálkodik). Pontos, éles költészetet kapunk, egy gramm hazugság nem maradt ebben a filmben. Csak győzzük elviselni.

Az egyik legszebb és legkegyetlenebb szerelmesfilmet látjuk, mert itt aztán nincs remény; a tavalyi szemlén látható első változatban még ezt nem tudta Mundruczó. Azt az ősváltozatot az esetlegesség uralta, a végkifejlet mostanra gondosan kimetszett, eldobott közhelyei mindent a körülményekre fogtak. Most végre ott belül a magyarázat.