Tamara

A téma relatív

Bemutató: 2004. október 14.

A dolog onnan indul, ahol négy éve abbamaradt. A Macerás ügyek végén fölemelkedő hőlégballon, Kelet felé sodródva már jócskán maga mögött hagyta Debrecen városát. Valahol Erdélyben jár, kinn a természetben, távol a civilizációtól. Egy nagy, rikítóan kék ház tűnik fel, majd megszólal egy hang érthetetlen nyelven. Mint később kiderül egy szamár narrálja a bevezető képsorokat, de szóhoz jut majd a disznó, a ló és a kakas is.

Hajdu Szabolcs második nagyjátékfilmje, alaphelyzetét tekintve, ha lehet még minimalistább, mint az első. Tájkép-totálokkal tagolt négyszereplős kamaradrámába csöppenünk, a Tamara egyetlen, apró, alig-alig észlelhető rezdülés a világmindenség nagy dolgaihoz képest. De, ahogy a kék ház szürke kapujára valaki halványan odapingálta, E=mc2, azaz nem szabad megfeledkeznünk a dolgok relatív voltáról. Mert ezt a parányi történetet Hajdu olyan fokú kreativitással és érzékenységgel bontja ki nézői számára, hogy hajlamosak vagyunk tökéletesen elveszni a kék ház, a színesre festett háziállatok és a négy ember alkotta  mikrokozmoszban.

A főbb szerepekben újra a Szabó Domonkos, Török-Illyés Orsolya, Nyitrai Illés trió, valamint egy újonc, Kovács Ágnes látható, ezt a négy embert mozgatja ide-oda a rendező, egy, a saját kénye-kedve szerint átalakított sakktáblán, az általa megszabott lépési szabályoknak megfelelően.

Az igazság az, hogy Hajdu Szabolcs mellett elszáguldott majd féltucatnyi fiatal filmes. Pálfit, Fliegaufot és Mundruczót már nemzetközileg jegyzik, Török Ferenc és Antall Nimród pedig a nézőszámok tekintetében nyújtott kimagaslót – persze hazai viszonylatban. De Hajdut ez láthatóan nem zavarja, nála nem a nézettségi statisztika vagy a sikeres fesztiválszereplés a mérce. Egyetlen mércét ismer – önmagát. Gelencsér Gábor, a játékfilmes zsűri értékelésén „provokatívan felszabadító”-nak nevezte a Tamarát. Valóban, a film bármiféle problematika, vagy jelentős téma felvetése nélkül, a semmiből kiindulva teremt, a történet és a hősök olyan mértékben mentesek a ma nagy konfliktusaitól (elidegenedés, tehetetlenség, kegyetlenkedés stb.), hogy az ember tényleg érez a gesztusban némi szándékosságot és egy jókora adag indulatot.

Közben a film főszereplője egy alkotói válságba jutott művész, akinek ráadásul a nőkkel is meggyűlik a baja. Ez, valljuk meg, ugyancsak közkedvelt témája bármely művészeti ágnak. Mégis, a Tamara direkt nem megy bele a nagy drámába, így a hangsúly valóban az egyszeri történet elmondására, a mozgóképi eszközök minden kétséget kizáróan zseniális használatára, áthágására és újraértelmezésére tevődik át.

Miközben a film képi megvalósítása elsősorban továbbra is Hajdu egészen sajátos vizuális érzékenységének bizonyítéka, az operatőr pontosan érzi, hogy hol és milyen módon kell hozzátennie ehhez a már meglévő koncepcióhoz. Szaladják Istvánnak nem sok tere marad arra, hogy saját elgondolásait és ötleteit beleforgassa egy ennyire vizuális rendező filmjébe, mégis sikerült rálelnie azokra az apró lyukakra, ahol kifejezetten az ő tehetsége érvényesülhet.

A telített színek és a sokszor keretező, a kép széleit levágó kompozíció egyfajta ikonikus, mitikus többletet ad a filmnek, szoros összhangban természetesen az állatok, különösen a fehér ló történetben betöltött központi szerepével.
 
Ez az egész különösen látványosan mutatkozik meg egy olyan filmszemle mezőnyében, ahol a Dealer, a Szezon és a Másnap mellett vetítik a filmet. Becsülendő ez a bátorság, amivel a rendező a nagy irányok és sikersztorik által megjelölt irány ellenében mozdul. Ennek ellenére jó lenne látni, hogy mihez kezdene Hajdu egy „nagy” témával. Lehet, hogy erre nagyon hamar sor kerül, hiszen következő filmterve egy nálunk ma sajnálatosan aktuális témát, egy lány prostituálásának történetét dolgozza föl. Addig pedig itt a Tamara, a maga sokszornézős mikrokozmoszával.