Tapló télapó

Makulás Mikulás

Bemutató: 2004. december 2.

Terry Zwigoff rendező kétségtelenül tudja, mit akar. A megrögzötten független amerikai filmes közel húsz éve van a szakmában – ami nem feltétlenül jelent komoly gyakorlatot –, eleinte kizárólag dokumentumfilmeket készített, elhivatottsága azonban megkérdőjelezhetetlen: a képregény-készítő Robert Crumbot annak idején öngyilkossággal fenyegette meg, amennyiben az nem járul hozzá a munkásságáról szóló doku elkészítéséhez. Zwigoff pisztollyal párnája alatt aludt, a híres ember kötélnek állt, a Crumb (1994) pedig elnyerte a Sundance zsűrijének nagydíját, valamint elérte a pre-Columbine időszámítás harmadik legnagyobb dokumentumfilmes üzleti sikerét. Blues muzsikáért és képregényekért rajongó rendezőnk következő nagy dobása a Ghost World című underground képregény 2000-es filmfeldolgozása volt (mely a magyar keresztségben a Tétova tinédzserek nevet kapta), majd kezelésbe vette a Coen-fivérek kedves, télapós filmötletét – talán éppen azért, mert Robert Crumbhoz hasonlóan ennek a történetnek a főhőse is zaklatott családi múlttal dicsekedhet.

Rendszerint húgyfoltos nadrágban tántorog be a soros plazába

Willie T. Stokes (Billy Bob Thornton) zsidó családból származik, gyermekkorában apja verte őt, ráadásul sosem ünnepelték a karácsonyt. Ezek után nem csoda, hogy felnőttkorára szánalmas, alkoholista, láncdohányos kasszafúró-bérmikulás vált belőle – legalábbis a freudiánus fekete komédiák karakterképletének ismeretében nem illik ezen meglepődni. A Tapló télapó szocio-pszichológiai felütését az alkotók két oldalról támogatták meg: a történetre ráhúzták a hagyományos karácsonyi vígjátékok szerkezetét, a szituációkat pedig Neil LaBute (Férfitársaságban) harcos politikai inkorrektségével és a Coen-testvérek filmjeinek abszurd, sokszor fájóan fekete humorával dobták fel. Így került a filmbe a törpenövésű afro-amerikai krampusz (Tony Cox), annak mérhetetlenül ostoba ázsiai szeretője (Lauren Tom), a mániákus narancszabáló biztonsági főnök (Bernie Mac), a sorozatos megaláztatásoknak kitett duci kisfiú (Brett Kelly), valamint a Mikulás-jelmezre izguló zsidó pincérlány (Lauren Graham).

Történetünk hősei minden évben bevásárlóközpontok kirámolásával töltik az ünnepi szezont. Willie rendszerint másnaposan, húgyfoltos nadrágban tántorog be a soros plazába, az ajándékok után siránkozó gyerekeket válogatott szavak kíséretében küldi el a retkes hetedhétországba, miközben kis segítője felméri a terepet és felvázolja a rablás tervét. A film alapötlete és központi karaktere vélhetően túlságosan megtetszett az alkotóknak, Thornton télapófigura ugyanis végig nagyon alacsony fordulatszámon, konstans alkoholmámorban és a sztoikus életutálat jeleit mutatva van jelen, s ha valamit változik is a történet során, az kizárólag a körülményeknek köszönhető. A Tapló télapó elsődleges jellemzője tehát a tehetetlenség kendőzetlen bemutatása, s ez által a zord alaphangot sikerrel tartja ki egészen a stáblistáig, a főhős szellemi és fizikai immobilitása azonban egészében véve a film kárára válik. Hiába történt ugyanis a hollywoodi gyakorlatban sikerrel alkalmazott cselekményszálak újraszövése, a játék a műfaji klisékkel, az erős mellékszereplők bevezetése, ha a címszereplő jelenléte egy idő után már legnagyobb drukkerét, a nézőt is irritálja. A Tapló télapó rendhagyó módon olyan Amerika-gyalázó film, amely minden erénye ellenére az Egyesült Államokon kívül csak korlátozott mértékben életképes, hiszen – például – egy magyar nézőnek szerencsére fogalma sincsen arról, egy átlag-amerikainak mennyi habcsókon és nyalókán kell átrágnia magát az ünnepek idején. Színtiszta műélvezet csakis valós gyűlöletből születhet – legalábbis a fekete vígjátékok receptje szerint.