Vágy és vezeklés

Kitartó szerelem

Bemutató: 2008. január 24.

A mindössze 35 éves, diszlexiás (!) Joe Wrightnak van érzéke az adaptációhoz. Négy Oscar-díjra jelölt bemutatkozó nagyjátékfilmje, a Büszkeség és balítélet után ismét egy regényhez, ezúttal egy „modern klasszikushoz”, Ian McEwans, a neves brit író 2001-ben (magyar nyelven először 2005-ben) megjelent Vágy és vezeklés című művéhez fordult ihletért. Filmjében a médium szabta lehetőségekhez képest hűen adja vissza McEwan összetett lélektani prózájának mélységeit, ugyanakkor munkája – amely további szimbólumokkal gazdagítja az alapul szolgáló írást – önmagában is nagyszerű alkotás.

Ian McEwan regényeredetijében az a leglenyűgözőbb, hogy úgy ábrázolja a benne lezajló eseményeket, hogy közben belelátunk a hősök fejébe, megismerjük gondolataikat. Saját maga mindezt a Vágy és vezeklés-ben –könyvének ifjú írópalánta hősével, Brionyval azonosítva magát – „szenvtelen lélektani realizmusnak” nevezi. Ennek legfőbb ismertetőjegye pedig, hogy – anélkül, hogy egyes szám, első személyű elbeszélésmódba váltana át – több karakter belső világát is ismerteti; a legfontosabb történések tehát nagyrészt a tudaton belül, nem pedig a külvilágban játszódnak.

Elsősorban emiatt tartják/tartották – annak ellenére, hogy filmszerű jelenetekre tagolt – megfilmesíthetetlennek McEwan könyvét. Ezek az időnként szikáran, időnként szabadasszociáció-szerűen csapongva előadott belső gondolatok a filmből értelemszerűen hiányoznak, s nézőként csak egy szerelmi dráma külső történéseit látjuk (emiatt azok időnként egyesek szemében érzelgősnek is hathatnak). Wright tehát redukálja és erősen leegyszerűsíti a brit író sűrű szövésű, összetett prózáját (a könyv például nagyon szépen követi, ahogy az írónak készülő, élénk fantáziájú 13 éves kislány, mielőtt súlyos bűnnel vádolja meg nővére szerelmét, egy hazugságspirálba kergeti bele saját magát, s ennek során motivációi végig ismertek; ezzel szemben a filmben a rendező a regény által mozgatórugónak felkínált lehetőségek közül csak egyet választ – és nem is biztos, hogy a legmegfelelőbbet). Ennek ellenére azt kell mondanunk: ennél jobban nem lehetett volna elvégezni a Vágy és vezeklés adaptációját.

Szerelmi története nem esik a giccs csapdájába

Wright több kulcsfontosságú jelenetet is megdöbbentően hűen ad vissza (például a könyvtárszobában játszódót, a vacsora-jelenetet és Robbie elhurcolását), ott pedig, ahol változtat, sűrít vagy összeránt, próbálja többletjelentésekkel felruházni az eredetit. Nagyszerű például, ahogy a könyv oldalakon át hosszasan részletezett második világháborús, dunkerque-i részét egyetlen nagyszabású, apokaliptikus jelenetbe sűríti. A tengerparti evakuálás hosszú, 4-5 perces, steadicammel rögzített beállítása egyetlen abszurd, borzalmas élőkép óriáskerékkel, agyonlőtt lovakkal, részeg bakákkal, káosszal és fejetlenséggel – szavak nélkül is érzékletesen fogalmazza meg a katonák ambivalens érzelmeit (kilátástalanság és önzés kontra bajtársiasság és hősiesség).

Szintén plusz jelentést ad a regényhez képest a filmben megjelenő víz szimbolika. Robbie és Cecilia szerelmének beteljesülése és be nem teljesülése a víz különböző formákban való megjelenéséhez köthető. A két fiatal egymás iránti dühödt vonzalma először a Tallis család szökőkútjánál tör felszínre, ahol a lány a kút vizébe ugrik (erre rímel egy sokkal későbbi jelenet, melyben szintén a víz alatt látjuk lebegni Ceciliát), majd a fiút a következőkben egy kád vízből látjuk „előtörni”. Több álomszerű szerelmi jelenetet is kapunk, melyek a tengerparton játszódnak, s a besorozott Robbie katonakalandjainak is a tengerpart a legfontosabb helyszíne. A víz tehát egyszerre összeköti és elválasztja a két szerelmest.

A dunkerque-i rész egyetlen nagyszabású, apokaliptikus jelenet

Mivel a belső gondolatvilág a regénnyel ellentétben nem tárulhat fel előttünk, a rendező kénytelen külső jegyekkel megteremteni a három különálló részben és három külön időben játszódó mű folytonosságát, ezért erős vizuális jegyekkel dolgozik. A három különböző életkorban látott Brionyt az alkotók egy, az arcán található apró anyajeggyel és az azonos, évtizedeken át sem változó frizurával jelölik meg. A Cecilia és Robbie között a könyvtárban korábban lezajlott szerelmi jelenetet pedig a második világháborús részben egy, a katonáknak vetített film, a Ködös utak csókjelenetének egy kockája idézi fel.

Az „áttetsző tudat” hiánya ellenére a filmben is dolgozik a mélylélektan. A tudat működését bevillanó és hosszasabb flash-backek, illetve a mű speciális hangkulisszája (egy írógép ütemes kattogása-zakatolása-zenéje) adja vissza. A médium sajátosságainál fogva azonban a film általában ennél erőteljesebb hatásokra törekszik. Amíg a regényben az apró, finom utalások, kevésbé egyértelmű jelzések már sejtetik a csak az epilógusban lelepleződő végső nagy igazságot, addig a film legutolsó, a közelmúltban játszódó „felvonása”olyan elemi erővel szakítja, tépi ki a nézőt abból a történetből (melynek első etapja 1935-ben, második 1940 körül zajlik), amibe addig kényelmesen belehelyezkedett, hogy az felülír minden addigi érzelgősséget – emiatt működik olyan remekül a Vágy és vezeklés című film, és így kerüli el, hogy szerelmi története a giccs csapdájába essen.

Mit látott a tóparton 1935 nyarának legfülledtebb éjszakáján?

A regény remekmű, és kitűnő az adaptáció is, de talán a legjobban együtt működik a kettő. Ezért ha eddig még nem tettük volna, mindenképpen olvassuk el a regényt is, hogy megtudjuk, pontosan mit is gondolt Cecilia, mielőtt a törött váza darabjáért a szökőkútba ugrott volna, vagy hogy miért hazudott Briony arról, mit látott a tóparton 1935 nyarának legfülledtebb éjszakáján.