Vicky Cristina Barcelona

Commedia – de ART-e?

Bemutató: 2008. november 20.

Mottó: „Hát csak az értelmet keresztelték meg, s a szenvedélyek pogányok lennének?”
(Edward Young)

Maga már nem nekem való

Mi tagadás, lidércesen (túl) szépnek tűnt, hogy legkedvesebb kultfigurám, forgatókönyvíróm és filmrendezőm mediterrán opusát keresztnevem ragyogja be; mely ott csillog-villog a főcímben, középen, kitörölhetetlenül az Oeuvre-ből. Ámen. Így hát izgatottsággal vegyes szorongással vártam: miféle szerzet is az a heroina, kibe Woody Allen múzsája-nimfácskája, Scarlett Johansson lelket lehelt?

Melodramatikus szerelmi háromszög és Latin Szerető-parafrázis

Nos (mély sóhaj), olyan, mint a Match Point – Coloradóból Londonba vetődött -- Nolája. Csalódásokra termett, széllelbélelt út- és önkereső, megverve kudarcos és/vagy tiszavirág-életű művészi tervekkel, még inkább azokról szövögetett vágyálmokkal. Szélhámosok-lókötők kedvelt prédája; illetve szélhámosok-lókötők a kedvelt prédái. Akiken azonban – sebesen/váratlan – túlad. Az ábrándos Cristina ugyanis Eszenyi Enikővel együtt búghatná, andalító aláfestésként gitárkísérettel: „Maga már nem nekem való/nem kell már a muzsikaszó…” Ám -- hogy a dolgok közepébe vágjak – a recenzens is csatlakozott e díszes dalárdához: mivel a spanyol tájakon bolyongó Mester újabb, rendes éves munkája után keserű a szája íze.

Két, szemrevaló amerikai hölgy, a barna Vicky (Rebecca Hall) és a szőke Cristina (Scarlett Johansson) Barcelonát választotta -- vélhetően utolsó közös -- nyaralásuk helyszínéül. A menyasszony Vicky a katalán identitásról (Gaudíra fókuszálva) írja doktoriját; Cristina tarsolyában egyelőre egy tizenkét perces rövidfilm lapul -- a szerelemről; emellett fotózgat, és ismeri-játssza Szkrjabin zongoraműveit. A hobbi-képíró egy kiállítás-megnyitón figyel föl a magányosan pózoló, leginkább botrányairól – azaz, hajdani viharos házasságáról – hírhedt, elvált festőre, Juan Antonióra (Javier Bardem). Néhány nap, és az elutasítónak látszó, megingathatatlan hűségével, szilárd erényeivel tüntető Vicky, a kísérletező kedvű Cristina és a zilált lelkületű piktor már együtt vadromantikázik. Juan Antonio hálójában kisvártatva ott vergődik mindkét fehérnép – és hamarosan érkezik a harmadik is; az ex-nej, vagyis a „szintén zenész” Maria Elena (Penélope Cruz).

A tomboló (és nem csituló) ötletvihar okozza az egyensúlyvesztést

A tiszta ész kritikája

A Barcelonában, Avilésben és Oviedóban forgott munka: akár egy mikulászsák. (Utóbbi helyszín tisztelgés Ingmar Bergman előtt, aki kijelentette: Oviedóban meghalni volna tökéletes). Van a motyóban minden jó: melodramatikus szerelmi háromszög és Latin Szerető-parafrázis; szellemdús elmélkedés a Művészet és a Művész mibenlétéről; kispolgári biztonság vs bohém dekadencia; sántikálás az identitáskeresés rögös útján vs száguldás a szerpentinen, etc. Alapvetően mindez, vagyis a tomboló (és csak nem csituló) ötletvihar okozza az artisztikus egyensúlyvesztést; mely tornádó epicentruma Woody Allen – ezúttal -- zabolázatlan elméje. Talán épp ezért (is) meglepő az érdektelen-ötlettelen narráció; a mindig lehengerlő mesélő Allen helyett ezúttal (a szinkronizált) Christopher Evan Welch az elbeszélő, akinek feladatköre leginkább a száraz tényközlésre szorítkozik.

Woody Allen – Cruz és Johansson csókjával piárolt -- műve bölcs, merengésre ingerlő, ám kevéssé „élvezetes” mozi. A lelki jelenségek vizsgálatában mindig is jeleskedő alkotó, egyben pazar diagnoszta, ismét arról tanúskodik, milyen fölényes biztonsággal jár-kel el az emberi természet útvesztőiben. Karakterábrázolása kitűnő; ugyanakkor -- Vicky kivételével (amely a legsikerültebb, részint mivel legárnyaltabb szerep) -- ravaszdi módon sztereotípiákat sűrít bele egy-egy figurába. Javier Bardem az, aki fölismeri ezt a faramuci csapda-helyzetet; megvan hozzá az esze, mersze, humora, öniróniája, emellett méltó játszótársa lesz a szikrázó Penélope Cruz (akinek entrée-jára azonban vagy’ egy óra múltán kerül sor, s ez a dramaturgiai szempontból is bajos), és a nagyszerű Rebecca Hall. Bardem fölvonultatja – egyben kiforgatja – a Latin Szerető és Az Érzékeny Idegrendszerű, Önsorsrontó Művész összes közhelyét; újraértelmezi a csábító naplóját, nem hagy ki egyetlen szabványszöveget sem. Mesterkurzus ez a javából -- lesni kell minden gesztusát-mozdulatát, meghallani minden szavát. Mert, polgártársnők, Gogollal szólva a „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök.” esete forog itt fenn. Eljött a kegyetlen szembesítés pillanata: gyöngyvásznon mindaz, ami oly’ gyakran lesodorja lábáról a „muzsikus lelkeket”.

Bölcs, merengésre ingerlő, ám kevéssé „élvezetes” mozi

Elveszett illúziók

Scarlett Johansson az, aki – már-már kívülállóként --, elárvultan toporog ebben a néhol vásári-harsány latin cirkuszban. Cristinája mintha szemlélője lenne -- és nem pedig résztvevője -- mindannak, ami néhány hét alatt történik vele, körülötte. Johansson letisztultan ihlettelen, Cruz mellett pedig már-már látványosan sápatag. Valójában ugyanis nem egy jelenlét és karizma nélküli, olcsón frivol, hanem épp ellenkezőleg: egy ide-oda csapódó, a saját szeszélyeinek és hirtelen föltámadó, majd kihunyó érzéseinek kiszolgáltatott nő bőrébe kellene bújnia. Ő (volna) az, aki megtestesíti az illúziókat – és az illúziók végét.

A képmágus egyik alapkérdése, egyben vezérmotívuma: commedia – de ART-e? Woody Allennél a művészet affektált mű-vészességgé silányul. A kiégett, hajdani-állítólagos zsenijét sirató, hazug nosztalgiában dagonyázó Maria Elenának, akit lassan fölemészt a kétségbeesése, már csak mű-vészes szcénákra futja – a la Csehov. (Azaz, eldördül a fegyver.) Juan Antonio a szédítésre termett, izgató-egzotikus „idegen”, és a Művész paródiája. Édesapja, a költő Julio (a megejtő Josep Maria Doménech) csodás versek szerzője, ám (alleni fricska) nem osztja meg líráját a nyilvánossággal, mivel meggyőződése, az emberiség erre méltatlan-érdemtelen. Cristina az örök dilettáns, a (nem létező) idolját hajszoló rajongó; Vicky az alamuszi és képmutató kispolgár. Bármennyire is különböznek egymástól, egy valamiben sorstársak ők: a boldogtalanságban.

A „Mit röhögtök? Magatokon röhögtök.” esete forog itt fenn

Hogy vajon sajog-e valamelyikükért Allen szíve? Úgy hiszem -- vagy inkább, úgy remélem: igen. Juan Antonióért és Maria Elenáért. Mert egyedül ők tudják, mit/kit akartak; megkapták; elveszítették; és azóta semmi mást nem tesznek, csak toporzékolva követelik vissza a régi rosszat. Juan Antonio és Maria Elena: egymásért nem élnek. Minden akciójuk-hódításuk-zsákmányszerzésük e kilátástalan, gyermeki-infantilis, de szenvedélyes, mindhalálig játszmát szolgálja. Ez formátumos, tragikus.

Mégis… A Vicky Cristina Barceloná-val úgy vagyok, mint Petőfi a Kárpátokkal. Most, hogy már érteni vélem, csodálom is; ám nem szeretem. Veszettül okos munka ez, de a szilaj-sziporka-nyughatatlan Allent üdvözölnöm a Vének Tanácsában: igazán…, mintha a fogamat húznák.