Kasszandra álma

Bűnök és Vétségek III.

Bemutató: 2008. január 3.

A multimilliomos bűnkutató

A hetvenkét éves (forgatókönyv)író-színész-filmcsináló, amatőr dzsesszista 1997 óta sajátos, és értelemszerűen öncélú passzió foglya. Woody Allen -- ha törik, ha szakad -- évente leforgat egy opust. (Egyébiránt: a krónikus munkaalkoholistát, bevallása szerint, mindenekelőtt az írás iránt táplált, kiolthatatlan szenvedélye vezeti.) Végigböngésztem a tíz év során tető alá hozott művek listáját. A Mester ez idő alatt készítette el A világ második legjobb gitárosá-t; az egyetlen, ma már kultikus műveihez  (Annie Hall, Manhattan, Zelig, etc.) méltó remeklést. A bájos-szórakoztató Süti, nem süti (2000) után fanyalogva fogadtam A jade skorpió átká-t (2001), amely azonban a Csak az a szex-hez (2002) képest maga az innováció. Ám a  – meglehetősen önironikus – Holly Woody történet (2002), a vak rendezővel, igen mulattató. És kedveltem – a Kasszandrá-ba ismét meghívott Zsigmond Vilmos fényképezte  Melinda és Melindá-t (2004).

A megejtően reménytelen Kasszandra keserűbb, mint a Match Point

Majd – átköltve a Sting-nótát – váratlan beköszöntött az An American Man in Europe-időszak; melynek privát mögöttese, hogy a tősgyökeres New York-i a vén földrészt választotta „otthonául”. A költözés (amely egy örökmozgó világpolgár-filmes alkotó esetében legföljebb a bulvárlapok számára hírértékű) kétségtelenül minőségi, és látásmódbéli változást hozott. Ez a London-trilógia (Match Point, Füles, Kasszandra álma) esetében a leginkább egyértelmű.
 
Woody Allen azonban korántsem Európában „élő”, hanem európai direktorrá vágyik lenni. Ebben fölfedezhető némi parvenüség, ami nem újszerű. Allen ugyanis évtizedek óta hangsúlyozza vonzódását az européer értelmiség számára hivatkozási pontként szolgáló klasszikusokhoz. (Például: olasz neorealisták, Bergman, Csehov-Tolsztoj-Dosztojevszkij-trojka, Nietzsche, Kierkegaard, Wagner, etc.) Egyetlen hátulütője ennek az attitűdnek – mint erre a Match Point kapcsán már utaltam – hogy ami Allent különc-hóbortos kívülállóvá tette az álomgyári filmiparban, az kontinensünkön – kivált a hívek számára -- vaskos kulturális közhely.

A leggyengébb láncszem

A Kasszandra álmá-t többen az oeuvre egyik legsilányabb darabjának tartják, így különösnek tetszett, hogy megtekintése után megkönnyebbülés, mi több, lelkesedés vett rajtam erőt. Üdvös volt lehiggadni. Valójában ugyanis Allen egy, már megfilmesített – és nem épp’ eredeti -- ötletről húzza le ugyanazt a bőrt; újrahasznosít. Csupán kulisszát, és szereplőket változtat.

Önpusztító szenvedélytől vezérelve kötnek ördögi üzletet

A Match Point-ban megismert, szegénysorsú, majdan uborkafára fölkapaszkodó ex-teniszjátékos, az ír Chris Wilton után egy cockney-testvérpárt húzott elő. Az alkohol- és gyógyszerfüggő Terry (a pompás Colin Farrell) autószerelő, ám szerencsejátékból -- póker és agárfuttatás -- tengődik. Ian (Ewan McGregor) apja vendéglőjében lézeng, miközben ingatlanbefektetői karrierről sző vad álmokat. Példaképe nem más, mint a hétvégi családi ebédeknél ikonként emlegetett Howard nagybácsi (a kitűnő Tom Wilkinson).

Ian Blaine – a moral insanity -- ugyanaz a karakter, mint Chris Wilton. Őt is egy nagyravágyó, ám szerencsétlen színésznőcske viszi a bűnbe. Angela Stark (Hayley Atwell) alakja pedig egyívású Scarlett Johansson Nolájával. Mindkettő – látszólag! -- femme fatalle. Míg azonban ez a ragyogó, rendkívül érzékeny szex-szimbólum Johanssont nézve több mint hihető,  a -- számomra föltűnően jellegtelen – Atwell esetében zavarba ejtő. Azonban élek a gyanúperrel, ez is a rendezői szándék: a hallótávolságon belül mindenkivel lefekvő, egyik szereposztó díványról a másikra ledöntött, majd rendre faképnél hagyott Angela kizárólag Ian számára a végzet asszonya.

E két bűnfilmben csupán a tétek különböznek: az angol arisztokrata Hewett-família kegyét elnyerő Chris Wilton újgazdaggá lesz. A Blain-fiúk – összekuporgatott pénzükből vett -- kipofozott yachtjukkal, melynek a baljós „Kasszandra álma” a neve; Terry pókeren elvesztett kilencvenezer fontjával, a kölcsönkocsikkal furikázó Iannel: bukásra ítélt kispályások. Wilton gyilkossága: action gratuite; Ian Blain – és a cselekvőképtelen Terry --  haszonvágyból, önpusztító szenvedélytől vezérelve köt ördögi üzletet nagybátyjával.

„Micsoda élet!”

A költői, megejtően reménytelen Kasszandra álma jóval keserűbb, mint a Match Point. Utóbbiban ugyanis fosszíliáiban sem jelent meg a lelkiismeret, a bűntudat kérdése. (Túl azon az egyszerre kimódolt, és hiteltelen irodalmi utaláson, hogy a Bűn és bűnhődés-t bújó Wilton lemásolja a „raszkolnyikovi” gyilkosságot.) Emellett: a Blain-fivérek – kivált a Terryt alakító Farrell – erős rokonszenvet ébresztenek bennünk. Ez Wiltonról (illetve az őt játszó üres-súlytalan Jonathan Rhys Meyersről) legkevésbé sem mondható el. Egyébiránt: Chris Wilton alakja – a vonzó erkölcsi hulla szerepkörében specialista -- McGregor után üvöltött.

A kisszerűség bír tragikummal; itt legkevésbé sem a Nagyság bukik el

Noha a Kasszandrá-ban stílszerű utalás történik Euripidész Médeiá-jára  a kamaradarabban a kisszerűség bír tragikummal; itt legkevésbé sem a Nagyság bukik el. Terry és Ian nem valamely klasszikus színműből vették gyakorta hangoztatott, melodramatikus (és szimbolikus!) idézetüket: „Micsoda élet!”  Clyde Barrow-t idézik meg ekkor – akinek sorsa bár nem nélkülözi a kalandokat -- nem kifejezett sikertörténet.

Számomra rendkívül rokonszenves, hogy – az önvallomása szerint minden eddigi életkorszakánál depressziósabb -- Allen ilyen megátalkodottan foglalkozik a bűn-bűnhődés, és az erőszakos halál kérdésével. Kétségtelen, hogy ezek a munkák nem gazdagítják Allen-féle bonmot-gyűjteményünket. Sőt, gyaníthatóan nem feszít majd minket a kényszer, hogy újranézzük őket.

Noha a nagyszerű színészi alakításokban tobzódó Kasszandrá-ban van egy-két kitűnő poén (kivált a családi összetartásról, önfeláldozásról), Farrell főnixmadárként újra szárnyal, mégis: Woody Allen utolsó London-művében elsősorban az alkotói gesztust értékelem. Egy agyonünnepelt, allűrgazdag élő klasszikus fanatikusan keresi a végső igazságot; és – nyilván -- próbál elszámolni-megbirkózni a saját bűnökkel, vétségekkel. Ez a – kissé költségigényes – pszichoterápia tökéletes önzésről, némi cinizmusról is tanúskodik. Ám: mentes minden alakoskodástól. A már mediterrán tájakon barangoló filmcsináló (Vicky Cristina Barcelona) hajlamos csalódást okozni, de nem rombolja le saját életművét.