40. Karlovy Vary-i Filmfesztivál

Kétszázhúszas tempó

Közvetlen és elbűvölő Sarah Polley Karlovy Vary-ban

Az idő ugyan nem a legkegyesebb – hol esik, hol süt a nap, aztán megint esik, függetlenül attól, hogy két perce még be volt e borulva, vagy sem – életemben nem láttam még ennyi embert Karlovy Varyban, bár többek szerint tavaly is voltak ennyien. Ezzel együtt hadd említsem meg – mint minden fórumon – a szinte tökéletes szervezést, az újságíró szakma feltétel nélküli, és nagyon szimpatikus kiszolgálását, s nem utolsó sorban a trekkerek liberális befogadását. Nem túlzás állítaniuk a szervezőknek, hogy nincs a világon még egy filmfesztivál – ha rémálmaimban felidézem cannes-i emlékeimet, A-kategóriás fesztivál biztosan –, ahol az érdeklődő fiatalok ugyanolyan könnyedén és fájdalommentesen tudnak filmeket nézni, mint a szakma prominens tagjai – egy teremben, egy sorban, egy levegőt szíva. Ki is használja ezt a nép, minden nyilvános előadás teljes teltházzal fut, a lépcsőkre is bőven jut ember, de mindenki tűri a helyzetet, hiszen a nagy közös célért, filmnézésért jöttek.
  
A megfáradt mozizó pedig napi négy-öt film után még ismerkedhet a cseh vendégszeretettel, hódolhat kulináris élvezeteknek, amit kihagyni bűn egy cseh városban, s itt nem is elsősorban a knédlire és a gulyás nevezetű pörköltre gondolok, hanem a szomjoltó, fehérhabos nedűre, amit mindegy, hogy Kozelnek, Pilsnernek, vagy Gambrinusnak neveztek el a keresztségben.

Sarah Polley cuki, Sharon Stone ciki

A 40. Karlovy Vary-i Filmfesztivál igazi happeningre készült, méltó módon igyekezett ünnepelni érett korba lépését. Míg tavaly Harvey Keitel volt a fesztivál szenzációja, addig idén már az első napon megérkezett az életműdíjjal jutalmazott Robert Redford, pár nappal később Sharon Stone is, de az utcán találkozhatott az ember Matt Dilonnal, vagy a magyar esten rácsodálkozhatott a bűbájos Sarah Polley-ra (akit jelen sorok írója nem volt rest rögvest leszólítani a Grand Hotelben tartott rendezvényen, s meggyőződhetett róla, hogy a vásznon kívül is ugyanolyan közvetlen, elbűvölő személyiség).

Redford a maga 67 évével lenyűgözően közvetlen, elért sikereihez képest elképesztően szerény, visszafogott volt, s bár mostanság már filmsikereiről, szerepeiről ritkábban, a Sundance Filmfesztivál szervezéséről annál gyakrabban olvashatunk a róla szóló hírekben, a körülötte való felhajtás méltó volt Butch Cassidy egykori megformálójához. Bezzeg Sharon Stone villámlátogatása inkább a kínos(an emlékezetes) kategóriába sorolható, a jelenlegi önmagát kissé túlértékelő hölgy beszédével, megjelenésével, viselkedésével inkább valami buta bulvármacára, semmint szuperintelligens színésznőre emlékeztetett.

Ki nyeri a Kristály Gömböt?

A politikai korrektség jegyében Mészáros Márta filmje sajtótájékoztatóján

Aki viszont csak a filmekre koncentrált, nem igazán foglalkozott ilyen csacskaságokkal. Az idei mustra első látásra erősebbnek ígérkezett a tavalyinál, több neves rendező (Wenders, Trier, Winterberg, Egoyan, Gus van Sant) is erre az időszakra időzítette legújabb filmjét. A mintegy 220 filmből álló kínálat valóban hatásos: a szokásos tematikák mellett (versenyszekció, fórumszekció, versenyen kívül induló alkotások, cseh filmes blokk, független filmek, Más látószög és Horizontok tematika, a Variety kritikusainak válogatása) ezúttal is számos tisztelgés jutott ismert filmművészeknek, meghívottaknak, országoknak, s nem maradhattunk le remek ínyencségekről sem.

A versenyszekció összeállításában idén szemmel láthatóan a politikai korrektség volt a vezérelv, ezért fordulhatott elő az, hogy a 14 kiválasztott egytől egyig más országból érkezett (többek között iráni, izraeli, svéd, szlovén, spanyol, francia, olasz, kanadai alkotások rivalizálnak egymással) s közöttük nincs igazán kiugró alkotó, favoritnak nevezhető produkció. A tavalyi győztesre visszaemlékezve – Certi Bambini Olaszországból – idén is valószínűleg egy érzelmesebb alkotás kerül kiválasztásra, mely erősen ronthatja a magyar versenyfilm esélyeit. Tavaly Janisch Attila Másnap című filmje került a legjobbak közé, idén Mészáros Márta ’56-os filmje, A temetetlen halott versenyezhet a zsűri kegyeiért. De hogy ki kapja idén a legjobb filmnek járó Kristálygömböt, azt nehéz lenne még megtippelni is. Érdemes egy mondatot szentelni a versenyfilmes zsűrinek is, amelynek elnöke a neves rendező Michael Radford, tagjai között pedig megtalálható Mundruczó Kornél is.

Rabszolgák a színpadon

Idén a legjobb fogásokat a Horizontok szekció tartogatta, ahol Kim Ki-duk két alkotásával jelezte, hogy jelenleg ő az egyik legizgalmasabb, s legmegbízhatóbb alkotó a földtekén, s általában itt kapott helyet mindenki, aki számít, az elmúlt 12 hónapban letett valamit az asztalra, de máshol volt versenyben alkotása.

Nem olyan könnyű szabadulni Danny Glover a Manderlay-ben

Lars von Trier Amerika-trilógiájának második része a Dogville után ugyanazzal a minimalizmussal dolgozik, a fő téma ezúttal a rabszolgaság. A narrátor ismét John Hurt, a szerepek is megmaradtak, csak éppen a szereplők cserélődtek ki. Kár érte, Nicole Kidman tényleg pótolhatatlan vesztesége a produkciónak, Willem Dafoe nem olyan jó, mint James Caan, de legalább új szereplőként köszönthettük a tényleg nagyon hatásos Danny Glovert. A nyolc fejezetre osztott, brechti ihletésű, szándékoltan színpadias és puritán eszközökkel előadott történet során Grace (az előző történet hősnője) egy alabamai ültetvényre vetődik, ahol hetven évvel eltörlése után még mindig fennmaradt a rabszolgaság. Grace elhatározza, hogy felszabadítja őket, a szolgaságtól azonban korántsem olyan könnyű szabadulni, mint gondolnánk.

A Manderlay nem üt annyira, mint a Dogville, de újfent abszolút működőképes (januártól Magyarországon is). Ezúttal nyolc fejezetben és 130 percben kell a színészeknek a színpadon a kínok kínját átélniük. Az alkotás fényében feltétlenül izgalmas kérdés, milyen új mondanivaló várhat még ránk a 2007-re tervezett Washington című záródarabban?