60. Cannes-i Filmfesztivál 5.

A tömegszórakoztatás magasiskolája

Ha van valami, amihez az amerikai mozi nagyon ért, az, az évtizedek során szinte tökélyre fejlesztett eszköztárral rendelkező tömegszórakoztatás. Nem véletlen tehát, hogy világszerte ekkora népszerűségnek örvendenek az itt gyártott filmek, és bármennyire tiltakoznak is némelyek Hollywood monopol helyzete ellen, az mégis rendíthetetlennek látszik.

A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején egy csapat ’mozi fenegyerek’ (Spielberg, Lucas, Coppola, Scorsese és De Palma) vette át az uralmat Hollywood felett, új életet lehelve a küszöbönálló videó forradalom és a stúdiók szétesése miatt fuldokló iparágba. Zsenge koruk ellenére, jelentős szakmai felkészültséggel és merész ötletekkel egyre-másra gyártották a kasszasikereket, mára pedig érett profikként, ki-ki felépítve a saját birodalmát (elsősorban Spielberg és Lucas) a szakma legnagyobbjaiként uralják továbbra is az amerikai tömegszórakoztatást. Mindig vannak azonban újabb és újabb trónkövetelők, akik a megszokott sodrással szemben úszva próbálnak valami újat becsempészni a bevett gyakorlatba.

A kilencvenes években új generáció jelentkezett Hollywoodban, ötvözve a függetlenfilmesektől merített alkotói szabadságot és kísérletező szellemet a közönségszórakoztatás jól bevált elemivel, amelyet többen közöttük az európai mozi gondolatiságával is ötvöztek. Az új generáció tagjai, elődjeikhez hasonlóan, elemeiben rázták fel a hollywoodi mozit, igazodva a digitális kultúra és a felpörgetett élet termékeinek: a kilencvenes évek fiataljainak az ízléséhez, úgy, hogy közben mit sem vesztettek saját alkotói integritásukból.

Némi erőszak, csinos lányok, és jó zene Death Proof

Az idén Cannes-ban meggyőződhettünk arról, hogy Quentin Tarantino, Steven Soderbergh, a Coen testvérek: Joel and Ethan, David Fincher és az európai mozihoz leginkább közelítő Gus Van Sant filmjei valóban az amerikai tömegkultúra és tömegszórakoztatás legjavát képezik.

Quentin Tarantino filmje, a Kutyaszorítóban új fejezetett nyitott a filmen ábrázolt erőszak történetében, és azóta tudjuk, hogy a rendezőnél ez amolyan ’erőszak az erőszak kedvéért’, többnyire különösebb ok vagy racionalitás nélkül, olyan szerves része a történetnek, mint a tőle megszokott végtelen dumaáradat, vagy a vérpezsdítő zene. A Death Proof-ban is meg van mindez, csupán itt a dumát csajok nyomják és ők az erőszak elsőszámú célpontjai is, kiből áldozatot, kiből a bosszú vérszomjas angyalait csinálva. A film Amerikában nem aratott osztatlan sikert és meg kell, hogy valljam, én is ott akartam hagyni még jóval a félidő előtt, de végül is örülök, hogy nem tettem, mert a film a végére egészen élvezetessé vált, különösen a digitális technikát nélkülöző, igazi kaszkadőrökkel felvett, látványos autósüldözésnek köszönhetően, amikor is a lánycsapat felveszi a harcot üldözőjükkel. Nem ez az a film, ami ’death proof’-á teszi Taratino nevét, de ha valaki nem vár többet némi erőszaknál, csinos lányoknál, és jó zenénél, akkor nem csalódik majd sokat. Duma is van benne bőve, a baj csak az, hogy Tarantino olyan dialógusokat ad a lányok szájába, ami még véletlenül sem hangzik természetesnek vagy autentikusnak. A női test kiváló ismerőjének, a női lélekről bizony még sok tanulnivalója van.

Tarantino-t megszégyenítő módon bővelkedik az erőszakban No Country for Old Men

Tarantino-t megszégyenítő módon bővelkedik az erőszakban Joel és Ethan Coen legújabb filmje a No Country For Old Men. Egy csendes környék, valahol a mexikói határ közelében válik rivális bandák harcszínterévé, ahol egy titokzatos idegen, a pszichopata Anton Chigurh (Javier Bardem) keresi ’jogos’ tulajdonát, egy 2 millió dollárt tartalmazó táskát. Mindez a Coen testvérektől megszokott, nemegyszer morbid, és száraz humorral kiegészítve, számtalanszor hangos nevetésre ingereli a közönséget. Aki értékeli a ’véresen egyszerű’, jobban mondva véres és egyszerű történeteket és a jellegzetes, Coen-es poénokat, az biztosan értékelni fogja majd a No Country For Old Men-t.

Nem tartogat meglepetéseket mint a Hetedik - Zodiac

A sorozatgyilkosok az amerikai thrillerek elsőszámú favoritjai. Váratlanul, bárhol és bárkire lecsaphatnak, és egész városokat tarthatnak rettegésben, akár évekig is élvezve a sajtó és a rendőrség kiemelt figyelmét. Fincher karrierje a Hetedik gyilkosságsorozatával indult, ami mérföldkőnek számít a thrillerek közt, most pedig a rendező ismét ehhez a témához tér vissza, ám ezúttal megtörtént eseményeket dolgozva fel. A Zodiac-ban aprólékosan, mozzanatról mozzanatra rekonstruálja a 70-es években a San Francisco-i Öböl vidékét rettegésben tartó, és a mai napig el nem fogott sorozatgyilkos, valamint az utána nyomozó rendőrök és újságírók történetét, akik legalább annyi megszállottsággal erednek az elmebeteg gyilkos nyomába, mint amilyen megszállottsággal a magát Zodiac-nak nevező gyilkos üldözi az áldozatait. Kétségtelenül izgalmas és feszültséggel teli alkotásról van szó, ami azonban éppen az aprólékosságának köszönhetően túl hosszúra nyúlik és időnként maga is elvész a részletekben. Olyan meglepetéseket nem tartogat ugyan, mint a Hetedik, vagy a Harcosok klubja, de azért a Zodiac-ot is végig lehet izgulni egyszer.

Igazi, hamisítatlan, kommerszfilm Ocean's Thirteen

Steven Soderbergh-ről köztudott, hogy alapos szakmai felkészültséggel és leleményességgel készíti filmjeit, legyenek azok kisköltségvetésű kísérletezetések, mint a Szex, hazugság, videó, a Bubble, Szemtől telibe vagy zajosabb közönségsikerei, mint az Erin Bronkovich – zűrös természet, vagy az Ocean’s Eleven és annak folytatásai. A sorozat harmadik darabja az Ocean’s Thirteen, igazi, hamisítatlan, a szó nem pejoratív értelmében vett kommerszfilm, aminek minden összetevőjén látszik, hogy tömegfogyasztásra készült, mégis igényes, a maga műfajában mesterien kivitelezett alkotás. Soderbergh a tőle megszokott magabiztossággal tereli a figyelmünket, csak azért, hogy egy következő pillanatban jól ismert flashback technikájának köszönhetően megmutassa, mi minden is zajlott még az eddig látott eseményekkel párhuzamosan, magyarázatot kínálva ezzel meglepetéseinkre, leleplezve ezzel bűvész trükkjeit, azaz a lebilincselő logikával kiagyalt és ügyes technikával kivitelezett akcióit, amik a film cselekményének legnagyobb részét adják. A rablás és az átverés itt is mesterien kiagyalt, meglepetésekkel teli, ám maga az alaptörténet jóval egyszerűbb és kevesebb szálon futó, mint a második részé. (Sokan felrótták ugyanis Soderbergh-nek, hogy alaposan túlbonyolította az Ocean’s Twelve – Egyel nő a tét-et, ami pedig nekem személy szerint az egészben legvonzóbb volt.) Győzött azonban a közkívánat és a szerteágazó cselekmény helyét most még ritmusosabb vágások veszik át, az eddigiekben is illusztris szereplőgárda pedig, többek közt, Al Pacino-val és Ellen Barkin-al egészül ki.

Megközelítésében inkább az európai mozi hagyományait követi Paranoid Park

Gus van Sant filmje a Paranoid Park Blake Nelson regényének filmváltozata. A történet hőse egy gördeszkás tini fiú Alex (Gabe Nevis), aki véletlenül egy éjjeli őr tragikus halálának okozója lesz. Az egyik idősíkról a másikra bravúrosan gördülő, töredezett szerkezetű történet elemei csak a végére kerülnek a helyére, amikor végre kerek egésszé állnak össze az addig alaposan összekavart kirakós játék részecskéi. Mindezt Christopher Doyle álomszerűen kusza és gyakran elmosódó képei teszik teljessé. Nem csak témájánál fogva komolyabb, sőt komorabb a film, de jellegzetesen amerikai helyszínétől és szereplőitől eltekintve ez mondható a legkevésbé amerikainak. Amint azt a rendezőtől megszokhattuk amerikai tájakban és amerikai problémákkal dolgozik, de megközelítésében sokkal inkább az európai mozi hagyományait követi. A Gerry képi világát például Tarr Béla inspirálta, akit Gus Van Sant egyik kedvenc rendezőjeként emleget. (Most pedig úgy hozta a sors, hogy a Paranoid Park éppen A londoni férfi ellen versenyez az Arany Pálmáért.)