Adás

Vizuális végítélet

Az Adásnak pofonegyszerű (és végeredményben teljesen logikus) az alapkoncepciója: digitalizált világunkban mindent (a munkát, a szórakozást, az áramot) monitorokon keresztül kapunk, bárminek (gyárak, termelőüzemek, iskolák, hivatalok, újságok, boltok) az irányításához szükségünk van a képernyőkre, így ha onnan nem érkezik több kép, megszűnik a civilizáció, megszűnik minden. A tévé, a média, a képek hatalma ezúttal tehát nem a manipuláció eszköze, összeomlása viszont egy atomkatasztrófával ér fel. Ahogy az utópisztikus helyzet sem tipikus: nincsenek tolvajhordák, rablócsapatok, önjelölt igazságosztók, nincs igazi káosz és anarchia – a dolgok, egyre rosszabbul ugyan, de azért működnek.

Az alkotókat tehát nem az érdekelte, hogyan hat mindez az emberi közösségre, hogyan romlik, esik szét a társadalom. Ehelyett három férfi, három testvér egyéni sorsán keresztül, szinte laboratóriumi körülmények között nézhetjük végig, mi történik az egyes személyekkel egy ilyen szélsőséges határhelyzetben. Azért a rendező természetesen belehelyezi figuráit egy nagyobb összefüggésbe. Az Adás apokaliptikus világában hatalmas sorok állnak mindenhol: a mozinál, az étel (hal)- és gyógyszerosztásnál, az emberek felhalmozzák az étel- és italkészleteket, megy a seftelés a hiánycikkekkel. Mivel vezetékes áram sincs, minden elemről vagy akkumulátorról megy, a tévék és monitorok pedig adás nélkül, sötéten csillognak. A tartós dolgok ugyan megmaradtak (gyógyszerek, konzervek, cigaretta, alkohol – az Adásban feltűnően sokat isznak a hősök), a nem anyagi, épp ezért a legkevésbé sem tartós dolgok ezzel szemben annál bizonytalanabbak.

A felszín érintetlennek látszik

Már a nyitány kegyetlen és fenyegető: egy fiatal nőt megtámadnak az utcán, mindezt pedig szó nélkül végignézi egyik főhősünk. Ez a szenvtelenség és érzelemmentesség a későbbiekben is rányomja bélyegét az egész filmre. Amikor például Ottó, a legfiatalabb(nak tűnő) testvér, egyszer csak összejön egy lánnyal, Júliával, és össze is költöznek, az csak amolyan esetleges, „miért ne?” alapon történik, és amikor bárki megkérdezi a fiút, hogy tetszik-e neki a lány, kedveli-e, sosem ad egyértelmű választ, és nem is tűnik túl lelkesnek. A szenvtelen brutalitás pedig nemcsak a hozzáállásban, hanem konkrét tettekben (az érzéketlen anya lelakatolja a hűtőt kisgyerekei elől – „Állandóan csak zabálni akarnak!” –, férje cserébe belerúg a nyugágyba, amin fekszik) és verbálisan is („Rohadt féreg! Undorodom tőletek, takarodjatok az életemből!”) megjelenik. Egyetlen egyszer látunk pozitív érzelmeket megnyilvánulni egy emberi pillanatban (a korábban – ahogy később is – gyermekeivel durván viselkedő nő váratlanul átöleli főnökét). Az egyetlen jól észrevehető érzelem ezen kívül, ami megmaradt, az a nosztalgia: „Zabálni volt a legjobb a tévé előtt!” – sóvárog egy alkalommal egyik főhősünk.

Emiatt az utálatos szenvtelenség miatt a viszonyok is nehezen kibogozhatók. Leginkább senki nem viszonyul sehogyan sem a másikhoz, így nem tisztázottak a kapcsolatok, csak sejteni, kikövetkeztetni lehet, ki kinek a mije. Jó darab idő eltelik például, mire kiderül, hogy a három főhős, Ottó, Henrik és Vilmos testvérek. Ebben a világban minden viszonylagos, így a bűn is relatív lesz. Nincs ugyan káosz és tomboló erőszak, de a normák a képekkel együtt eltűntek. Csak a nagy semmi van, és a nagy semmiben elég nehéz eligazodni. Ám jön egy kívülálló, Júlia, aki felismeri, hogy a három testvér bűnt követett el („Undorodom tőletek. Elmegyek.”). A bűn elkövetői ugyanakkor nem gonoszak, még csak nem is erkölcstelenek, csak tanácstalanok („Mit kellett volna csinálnunk?”). Amikor azonban kiderül a bűn, az addig súlyos álmatlanságban szenvedő Henriknek sikerül elaludnia – tudat alatt tehát még megvannak az erkölcsi kapaszkodók.

A figurák ráadásul a cselekmény során csak még jobban magukba zárkóznak, amikor Henrik felhúz egy falat betonból a tengeri kilátás elé, maga és a világ közé. Ugyanakkor a későbbiekben mégiscsak vág egy ablakot a falba, ahogy egy kutyát is kifarag a betontéglából. Megvan még tehát az igény az alkotásra, ahogy a társas élet szükséglete is megmaradt: a férfi betonasztalt is eszkábál, ott iszogatnak, esznek, ücsörögnek a testvérek, akik egyszer még játékosan verekszenek, kergetőznek is, mint a gyerekek. Az emberi világ, a civilizált élet utolsó lenyomatát, védőbástyáját jelenti továbbá az uszoda, a konditerem, a szauna is – még vannak közös terek, még van élet, még emberek, de már egyre kevésbé (lásd a gyilkosságokat). A látszat még megvan, de egyre nehezebb fenntartani.

Még vannak közös terek

Mindehhez a hátteret nagyon érdekesen dolgozták ki az alkotók: modern városi környezetet látunk, azt is tudjuk, hogy egy tengerparti kikötővárosról van szó, elejtett szavakból pedig kiderül, hogy egy nagyvárosban járunk. Magyarország és Budapest nem lehet (a tengeren kívül az ország középső, sziklás részéről is említést tesznek) – beazonosíthatatlan, fiktív és erősen stilizált tehát a helyszín, semminek sincs arca, arculata, jellege. Minden építészeti elem steril, és szigorú, zárt formák, geometrikus alakzatok az uralkodók: a modern kockaházak mellett még az uszoda falát is apró, kék kockás csempe borítja. (A romániai Konstanca és néhány budapesti helyszín felhasználásával alakították ki egyébként a filmesek az egyszerre jellegtelen és fenyegető helyszínt – a házak szigorú kocka alakzata egyvalaki számára például egészen konkrét fenyegetést hordoz.)

Ennek megfelelően a pontos dátum is szándékosan homályban marad: „Nem követem a napokat” – állítja Vilmos, a moziban pedig a falragaszok tanúsága szerint egyszerre adják az 1990-es Die Hard II-t, a 2001-es Shreket és a 2006-os Red Roadot. A jelzések tehát direkt nem igazítanak el: az idő ismeretlen, bizonytalan, történetünk játszódhat bármikor.

Az Adás következetesen felépített, egységes világához a fenyegető hangkulissza is hozzátartozik: a film alatt folyamatosan szól a nyugtalanító zene, sőt szinte zörej – egy állandóan hallható, halk zúgás, egy fojtott alaphang, mely nagyon atmoszféradús légkört hoz létre. Ebből a zúgásból időnként (bár nagyon ritkán) kibontakozik valamiféle zene, ami például az egyetlen úgymond szerelmi jelenetben szokatlanul harmonikussá válik, a legvégén azonban erős, kemény dobütések vegyülnek bele, mielőtt meghallanánk az adásszünet síphangját.

Az alkotói szándékon kívül, de igen szerencsésen ráadásul az Adás apokaliptikus hangulata pikáns módon összecseng mind a pénzügyi világválsággal, mind a frissen lezajlott gázleállással. A filmben véletlen egybeesésként még az is elhangzik, hogy újra akarnak indítani egy atomerőművet (ahogy ez Szlovákia gázhiánya esetében valóban felmerült). Vranik Roland műve megmutatja tehát, mi vár(hat) ránk egy ilyen szituációban: az Adás tanulsága szerint először az érzelmek vesznek el. A biológiai élet még sokáig fenntartható, és a társadalom is működik még egy jó darabig – na de a többi?