Államérdek

A dolgok bővebb állása

A héten mozikba kerülő politikai thriller alapjául szolgáló 2003-as BBC-dráma, az Államérdek az utóbbi évek talán legjobb brit tévésorozata zseniális karakterekkel és emlékezetes alakításokkal – jobb választás, mint a film.

Mivel a Washingtonra és korunk legújabb mumusaira átkomponált döntően amerikai készítésű verzió ellövi a történet összes lényeges fordulatát, érdemesebb a hosszabb, de sokkal kielégítőbb sorozat hat óráját választani. A mozis Dolgok állása ugyanis átlagos összeesküvős thriller, míg a BBC-széria (nálunk Államérdek címen adták) gyors folyású, sokszor meghökkentő, de sokkal emberközelibb történetfolyam, mélyebb tematikával, és – már csak a hossza miatt is – lényegesen összetettebb jellemekkel, világosabb kapcsolatrendszerrel és hitelesebb cselekménnyel.

Gyors folyású, sokszor meghökkentő, emberközeli történetfolyam

Ez nem azt jelenti, hogy a négy kreditet kapott forgatókönyvíró – elsősorban az eredeti adaptáló szerző, Matthew Michael Carnahan, aki a korai tervek szerint rendezte is volna a filmet – ne végzett volna elismerésre méltó munkát. Az eredeti sorozat írója, Paul Abbott szerint is filmre dolgozhatatlanul összetett hatórányi cselekményt példás szerkesztői készséggel vágta vissza mozis hosszúságra úgy, hogy a történet váza gyakorlatilag ugyanaz. Ugyanakkor, ahogy az ilyen esetekben történni szokott, a sztori lelkét jelentő emberi viszonyok kibontásán, a jellemek kidolgozottságán kellett visszavenni. És a spórolás nem tett jót a történetnek.

A 2003-as széria sokkal kevésbé thriller, mintsem az ügy darabkáit kitartóan kereső és összeillesztő nyomozási dráma, a cselekmény jellegét és ívét tekintve inkább az egészen mostanáig töretlen népszerűséget mutató, napjainkban leáldozóban lévő „procedural” jellegű sorozatokat idézi. Valódi, emlékezetes suspense jelenet elvétve akad benne, bár azok valóban rendkívül erősek és atmoszférikusak (a filmbe csak az egyik került át, lényegesen kevésbé hatásos formában, helyükre generikus, már ezerszer látott thriller-szekvenciák jöttek). 

A sorozat igazán mesteri fordulatait sokkal inkább a főszereplőket összekötő bonyolult kapcsolati rendszer újabb és újabb rétegeinek felszínre kerülése nyújtja, amihez a politikai konspiráció fokozatos lelepleződése inkább csak hátteret és kontextust ad. Míg a BBC-változat összes szereplőjéről a cselekmény során kiderül, hogy nem teljesen olyan, mint aminek első pillantásra megismerni véltük, a moziváltozat sűrű cselekménye mellett nem jut idő a karakterek ilyen elmélyítésére.
 

Az ügy darabkáit kitartóan kereső és összeillesztő nyomozási dráma

Az öntörvényű, munkamániás, megszállott újságíró, Cal McAffrey és a meggyilkolt beosztottjával annak halála előtt szenvedélyes viszonyba keveredő képviselő, Stephen Collins személyes kapcsolata a filmben sokkal kevésbé hihető. Ugyanakkor a sorozatban McAffrey romantikus kapcsolata Collins nejével enyhén melodramatikus, noha Abbott szépen építi fel, míg a filmben a múltban volt afférjuk egymással, amire a cselekményben csak utalnak.
Ami mindkét változatban meglepően gyenge írói megoldás, az a végső csavart előkészítő eszköz; a tévésorozatban és a filmben is az egyik szereplő elszólása juttatja McAffrey-t a végső következtetésre az ügy valódi hátterét illetően. Bár a film négy írója (közül az egyik) egy fokkal kreatívabban, kevésbé modorosan oldotta meg a kérdést, ez az olcsó kiút az azt megelőző bravúros írói munka tekintetében enyhén szólva is meghökkentő.

A hatórás tévéverzió a karakterközpontú drámának köszönhetően sokkal valósághűbbnek, egyúttal érdekesebbnek tűnik a kétórás mozinál. Az amerikai írókat (tán kevésbé brit társukat, a mindössze rövid változtatásokat végző Peter Morgant) sokkal inkább gúzsba kötik a hollywoodi narratív hagyományokhoz való görcsös ragaszkodás és a műfaji szabályoknak való megfelelés. Míg a sorozatban a „főgonoszokat” egy darabig megszemélyesítő bérgyilkos viszonylag hamar kikerül a képből, a filmben végig a cselekmény része marad, és természetesen a végén is visszatér egy különösen ostobának és mesterkéltnek ható jelenetre.

Sármosabb és macsóbb férfiak és csinosabb hölgyek

A történet gerincét nyújtó politikai konspiráció az új idők szelének megfelelően változott. 2003-ban még az olajipari konzorciumok hatalomra törése veszélyeztette a demokráciát, Hollywood azóta új gonoszt talált. A neokonzervatív kormányok ultraliberális, nagyvállalat-barát gazdaságpolitikájának legékesebb és legijesztőbb példái a Blackwater-szerű profitorientált nemzetbiztonsági, hírszerző és katonai magáncégek. A fokozatosan fasizálódó Bush-kormány leváltását követően most több készülő amerikai filmben és sorozatban ezek adják az ellenhőst (például a 24 legutóbbi évadjában is, holott azt bevallottan konzervatív gondolkodású készítők jegyzik).

A sorozat és a film is egyértelműen a nyomtatott sajtó lassú haláltusájának állít mementót, bár 2003-ban még sokkal kevésbé tűnt komolynak a helyzet. A moziban folyamatos – néha már erőltetett – ellenséges kirohanások hangzanak el a Russel Crowe által öreg rókaként megformált McAffrey szájából a blogok és felületes íróik ellen, míg a sorozat sokkal inkább a hagyományos oknyomozói újságírás és a bulvárlapok sekélyes stílusa közti ellentétet húzza alá.

Mint az várható, a filmben jobb megjelenésű, sármosabb és macsóbb férfiak és csinosabb hölgyek tűnnek fel, míg a britek sokkal kevésbé adnak a külsőre. John Simms visszafogott, önérzetes, ám végső soron gyakran hipokrita Cal-je ennek ellenére bármikor zsebre gyűri Crowe harsány, ír hobó-alakítását. Bill Nighy brillírozik a sorozatban a főszerkesztő Cameron szerepében, ezt a szerepet Helen Mirren vette át a filmben – neki újfent kevés ideje van igazán kibontakozni. Della Smith, az imádnivaló skót akcentusú, tenyeres-talpas újságírótanonc a filmben vonzó bloggeré lett, akit Rachel McAdams játszik, néha erősen eltúlozva. A szériában a közben hollywoodi sztárrá avanzsált James McAvoy is feltűnik Cal ifjabb és rámenősebb változataként, az ő szerepét a film írói belegyűrték Cal karakterébe.

Szakértő kézzel lerövidített, mégis élettelenebb film

Bár a tévésorozat komolyabb ráfordítást vár a nézőtől, végeredményben sokkal jobban megéri végignézni, mint a szakértő kézzel lerövidített, mégis élettelenebb filmet. A BBC-széria komoly, vaskos napilapnak tűnik a film színesebb, nagyobb betűs, rövidebb cikkeket felvonultató, olvasóinak aktfotókkal és horoszkóppal kedveskedő bulvárlapja mellett.