Cannes: Kis cirkusz, meg nagy cirkusz

Indy és a melodráma

Van itt cirkusz és felhajtás minden szinten, most épp Indiana Jones körül, bár sokan panaszkodnak, hogy idén viszonylag kevesebb a fesztiválhoz kapcsolódó esemény, de a vetítőkben és az utcán egyaránt hatalmas a tülekedés, és van idén is látnivaló bőven.

A hétvége legnagyobb eseménye kétségtelenül Steven Spielberg új Indiana Jones-filmjének a bemutatója volt. Azt lehetett sejteni, hogy a hatalmas költségvetéssel készült film reklámkampányán se fognak spórolni az alkotók és a nép pedig vevő lesz az ilyesfajta cirkuszra, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy A kristálykoponya királyságáért ilyen tülekedés megy majd a cannes-i sajtósok közt. És nem is a fiatalabb generáció töltötte meg a termet, hanem a tisztességben megöregedett veterán újságírók szálltak be a legélénkebben a lökdösődésbe, mert mondani se kell, hogy (még cannes-i mércével mérve is) vad közelharc folyt a bejutásért, ami a sajtótájékoztatón csak fokozódott. Délután pedig a premieren osztogatott Indy-kalapokért taposták egymást az emberek az utcán, valamint, hogy közelről láthassák Harrison Fordot.

Ők valamit tudnak...

Hát igen, kell a cirkusz a népnek és ezt Spielberg és alkotótársa George Lucas tudják talán a legjobban. Az idő Harrison Ford felett sem múlt el nyomtalanul, de még kiválóan tartja magát és jól hozza a kalapos, ostorral hadonászó régészprofesszor figuráját, aki az utolsó pillanatban mindig a legelképesztőbb módon és persze egy hajszál híján menekül meg.

A mostani epizód egy kicsit később, a hidegháború idején játszódik, és ezúttal a kommunista blokk, amit KGB ügynökök, kegyetlen orosz katonák és egy mindenre elszánt tudós-katona (Cate Blanchett) képvisel, tör világuralomra. Nem akarok sokat elárulni a filmből, de az kiderül belőle, ha a maja kultúráról, a titokzatos Nazca-vonalakról és az eltűnt amazonasi aranyvárosokról van szó, akkor elmondható, hogy „az igazság odaát van”. A keresett kincs pedig ismét olyan erőt képvisel, amivel az egész világot lehet uralni, így aztán a kincskeresésből megint világmegmentés lesz, aminek során a rosszak elnyerik méltó jutalmukat, a jók pedig üres kézzel, de tapasztalatokkal és erkölcsi fölénnyel távoznak.

Túlelemezni legalább annyira nem érdemes, mint túlértékelni. Mese ez, látványos üldözésekkel, meneküléssel, titkokkal és árulással, minden olyannal, ami egy jó kalandfilmhez kell, még ha a Kristálykoponya Királysága nem is olyan jól megírt és ötletes, mint az Elveszett frigyláda fosztogatói volt, azért biztosan megtalálja majd a maga közönségét, akiknek, ahogy Cannes-ban tapasztaltam már az is elég, hogy amikor a produkciós cég, a Lucas Film Ltd. logója megjelenik, máris tapsolni kezdenek.

Nem árt néha leporolni a régebbi dolgainkat

Tapsoltak tegnap is előre, méghozzá felállva az emberek, hogy köszöntsék Wong Kar-wait, aki az 1994-es Ashes of Time című filmjét vágta újra és mutatta be Ashes of Time Redux címen. A rendező szerény meghajlással fogadta az éljenzést és csak annyit kért a közönségtől, hogy egy perc néma felállással emlékezzenek a néhány napja történt kínai földrengés áldozataira. Majd megkezdődött az Ashes of Time Redux, ami ugyan első pillantásra harcművészeti filmnek tűnhet, látványos küzdelmekkel, ami néhol leginkább a westernfilmekkel mutat közelebbi rokonságot, mint a melodrámával, de Wong Kar-wai esetében az összecsapások, és a jó pénzért bárkivel harcba szálló kardforgatók története csak a körítést adja, valójában a fegyverek helyett itt is az érzelmeké, a ki nem mondott és soha viszonzásra nem találó szerelemé a főszerep. Hőseit, a harcosokat, nem a küzdelem köti össze, hanem egy nő (Maggie Cheung), akit az egyikük szeretett (Leslie Cheung), de annak testvére (Tony Leung Chiu Wai) vett feleségül, hogy az aztán lemondjon róla a legjobb barátja (Tony Leung Ka Fai) javára. A ki nem mondott titkok, elrejtett érzelmek, a fájdalom és a feledni vágyás -- Wong Kar-wai filmjeinek örök vezérmotívumai -- töltik meg lélekkel és igazi fájdalommal a látványosra koreografált harcművészeti jeleneteket.

Mindenki gyötrődik, mert senki sem azt kapja és főleg nem attól, amire igazán vágyik, de olyan szívfájdítóan és elegánsan, mint Wong Kar-wai hősei csak kevesen képesek erre. A képek pedig lélegzetelállítóak. Rejtély számomra, hogy egy olyan ember, aki szinte soha nincs józan és beszámítható állapotban (tegnap ugyan kivételesen nagyon visszafogott volt), mint Christopher Doyle, hogyan képes ilyen varázslatos operatőri munkára, de nála talán éppen ez az örök delírium a titok nyitja. A film szép példája annak, hogy nem árt néha leporolni és újragondolni régebbi dolgainkat.

Mindkét alkotás eléggé eltért az eddigi cannes-i program kőkemény realizmusától. Az pedig külön jó, hogy Cannes nem a ízlésdiktatúra, hanem a műfaji sokszínűség fesztiválja. Nem tör pálcát se a művészfilm, se a szórakoztató film felett. Helyet kap mindkettő, és meg is férnek itt jól egymás mellett. Bárcsak ezt láthatnánk a tévécsatornák és a mozik esetében is.