Hogyan nyaralnak a dánok?
Kritika Lars von Trier Antikrisztus című filmjéről
Az Antikrisztus egy remek, szürreális blöff - éppen úgy, ahogyan a rendező többi munkájánál, itt is a legfontosabb a provokáció. Lars von Trier sokkal kevésbé intellektuális művész és sokkal inkább vásári kikiáltó, mint azt hívei hinni szeretnék. Ez persze egyáltalán nem baj. "A filmkészítés nem felnőtteknek való karrier", ahogy Peckinpah mondta.
Persze éppen ennek a kételynek a feltámasztása, ez Lars von Trier célja, ezért zseniális a maga P. T. Barnum-i módján. Az Antikrisztus egyszerre minimalista és látszólag vitaindítósan mély. Csak kérdéseket hagy hátra a pusztítása nyomán.
A prológ fekete-fehér, erős kontrasztos, szuperlassított attrakció: a Férfi (Willem Dafoe) és a Nő (Charlotte Gainsbourgh) önfeledten kefélnek (természetesen a hardcore inzert sem maradhat el, ha már Trier-filmről van szó), közben fiacskájuk kiveti magát az ablakon. Már ez az első pár perc is egy olyan nyilvánvaló vicc, hogy ihaj: csúcsrajáratott formai nagyképűsködés - amely természetesen operaáriával van aláfestve - keveredik pornóval és élethorrorral. Grand guignol par excellence, és a szám máris a fülemig ér.
A Nő képtelen a traumát feldolgozni. A Férfi metodikusan áll mind a gyerek halálához, mind a felesége állapotához: pszichiáterként, hidegen közelít, ki akarja gyomlálni a Nőből a borzalomnak ezt a csalánját, amely megmérgezi a múltjukat és lehetetlenné teszi a jövőjüket. Úgy dönt, mintegy mindkettejük helyett, hogy keressék fel az Édent, azt a vadregényes hegyek által övezett erdei házat, ahol a Nő az utolsó boldog nyarát töltötte (és ahol nem mellékesen a disszertációját írta, témája: a ginocídium, avagy hogyan irtják a nőket a férfiak. A jó hangulat garantált.) Bár a Nő valami megmagyarázhatatlan okból ettől a helytől retteg a legjobban, a fóbiáival való konfrontálódás címén útnak indulnak.
Az Édenkertbe való megérkezésük után (ne mondja senki, hogy nem elég nyilvánvaló a szimbólum) minden csak rosszabb lesz: a Nő pszichózisa, ha lehet, még jobban elmélyül, erőszakos rohamok váltják a férfihez bújás perceit (bár különbözik ez a viselkedés akármelyik nő viselkedési mintájától? Maximum a csajod nem fúrja át a lábadat, hogy egy malomkövet erősítsen hozzá, de egyébként...) Az erdő borzalommal kezdi őket ostromolni, a beteg nemiség képeivel: makkok záporoznak esőként, egy őznek a halott magzata lóg ki a nemi szervéből, és a Férfi még egy beszélő, veszett rókával is összetalálkozik, az állat kiomlott beleiből akár olvasni is lehetne. "A káosz az úr", hát igen.
A Nő gyűlölete a Férfi iránt egyre csak nő, nem bírja visszafogni, bár egy idő után már nem is akarja. A Nő képtelen feldolgozni, hogy a Férfi látszólag nem szenved vele, nem gyászol vele, pedig gyászol ő a maga módján, a számító racionalitáson keresztül próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant. A Nő ezt nem érti meg, s a Férfi segíteni nem tud rajta. A két különböző faj kommunikációképtelenségének végső becsődölése vezet a brutális fináléhoz, amelyben a szexuális mutiláció kedélyes csúcspontokat döntöget.
Az Antikrisztus dögig van vallásos szimbolikával, ahogy erre már fent utaltam. Sőt, ezeket kifordítja, és egy saját szimbólumrendszert alkot, amely skizofrén, zavaros, és szerintem még Lars von Trier sincs igazán tisztában azzal, egyes részei mit jelentenek. Ki az Antikrisztus a filmben? Ezt a kifordított világot irányító Ördög-Isten vagy maga a Nő, aki irracionális, erőszakra hajlamos, hagyja magát az érzelmei, a természete által vezéreltetni ("a természet a Sátán temploma", hangzik el a filmben, s bár a környezetre értik, a "nature" az emberi természet is egyben), ráadásul a világ képmutatásának megtestesítője, ugyanakkor mártír is? Lehet hogy az Ördög-Isten és a Nő egyazon személy? Triert állandóan nőgyűlölettel vádolják, és van a dologban valami, de inkább azt mondom, ő már csak a saját heveny nőgyűlöletét cinikus távolságtartással kezelő manipulátor, aki ügyesen váltja pénzre, exploitationista módon, ezt a mára benne tűhegynyivé kopott tüskét.
Ami többek közt számomra olyan élvezetessé teszi a filmet, az az, ahogyan művészhorror és totális baromság között egyensúlyoz sikerrel, és biztos vagyok benne, Lars von Trier részéről ez szándékolt. Persze, személyes filmet csinálok, de azért kibaszok a jónéppel. Nincs is ennél szebb filmrendezési ars poetica.
(Az Antikrisztust információink és reményeink szerint a Budapest Film valamikor nyáron bemutatja a magyar mozikban, egy hasznos link a film megtekintése elé.)
