Lukáts Andor: Annyi mindenről maradok le
Bolgár expedíció
Filmhu: Mit gondol, miért találták meg az elmúlt évben több film-főszereppel is?
Lukáts Andor: Nagyon egyszerű a válasz. A Príma primavera és a Mázli főszerepét is Cserhalmi György játszotta volna, de ő valamiért végül nem tudta elvállalni. Mondhatjuk, hogy a véletlen hozta így. 
Fotó: Valuska Gábor
Filmhu: A Filmszemlén egy rövidfilmben, Pápai Pici Vallomás című munkájában is láthattuk. Milyen volt a közös munka Tóth Orsival, a film másik szereplőjével?
Lukáts Andor: Jó. Az egy improvizáció volt: csak nagyjából volt megadva, hogy egy-egy jelenet merre haladjon, a dialógusok nem voltak megírva előre. Ez mindig nagyon izgalmassá teszi a színészi munkát. A forgatást egy rendkívül intenzív napba sűrítettük, az egyetlen támpont felvétel közben egy bekapcsolt mobiltelefon volt, amit a zsebemben tartottam, hogy Pápai Pici ezen keresztül jelezni tudja, ha valami nem tetszik neki. A történet szerint apa és lánya együtt töltenek egy napot, az apa tudja, hogy halálos beteg, és ezt el akarja mondani a lányának.
Filmhu: Ez az apa-lánya viszony szinte a nulláról indul, alig ismerik egymást, mert már régóta nem részesei egymás életének. Honnan mozgósíthatóak az élmények ehhez az improvizációhoz?
Lukáts Andor: Ezek a helyzetek, ezek a mikro-történések olyanok, amiket az ember a saját életéből, a saját tapasztalataiból ismer. Az, hogy nem tudunk minden percben a gyerekeinkkel lenni, hogy lemaradunk a fontos pillanatokról, már teremt egy bizonyos távolságot szülő és gyerek között. A nagyobbik fiam érettségizik, a kisebbik hetedikes, annyi mindenről maradok le, még akkor is, ha naponta találkozom velük, hogy elképesztő. Ezek mind olyan helyzetek, amiket ilyenkor fel tudok idézni. A filmben a bajban talál rá az apa újra a lányára, és elkezdenek visszamenőleg felépíteni egy kapcsolatot, ami addig hiányzott. 
Fotó: Valuska Gábor
Filmhu: A Vallomásban családtagok, a Príma primaverában viszont két idegen talál egymásra, és alakít ki nagyon szoros kapcsolatot. Melyikre van nagyobb esély az életben: közel kerülni egy biológiailag közeli, mégis idegen emberhez, vagy rátalálni a társunkra valakiben, akit előtte sosem láttunk?
Lukáts Andor: Azért nehéz erre felelni, mert alapjában véve más a két viszony. A Príma primavera egy szerelem története, a filmbeli Gábor annak ellenére, hogy hatvan éves, belül megrekedt egy kamasz fejlettségi szintjén, ezért őt ilyen idős korban érinti meg az első szerelem érzése. De a női főhős egyáltalán nem szerelmes a férfiba, ez egy egyoldalú szerelem. Joli az embert látja meg Gáborban, az emberhez vonzódik, nem a férfihoz. A Vallomásban családtagok között születik meg újra egy félretett érzelem, hogy ez a nehezebb, vagy egy idegenhez közeledni, nem tudnám megmondani.
Filmhu: Milyen volt Bulgáriában forgatni?
Lukáts Andor: Olyan volt, mint egy expedíció. A külföldi forgatás jobban összetart egy stábot, ráadásul ez esetben, mivel a film koprodukcióban készült, össze kellett szokni a bolgár stábbal; én úgy láttam, hogy ez elég jól sikerült. Leszámítva talán a bolgár producereket, akik mindvégig idegenül, távolról és értetlenül figyelték a munkánkat, ami kicsit meg is nehezítette a dolgunkat. Egy expedícióban mindig az a lényeg, hogy haza hozzunk valami különlegeset: mi azért mentünk oda, hogy egy filmet hozzunk haza. Ez olyan, mint hogy régen azért volt egy színházban műhelymunka -- mondjuk Kaposváron --, mert nem volt más a színészek számára a városban, ami fontos lett volna. Mindig a színházban voltak, nem nagyon mászkáltak el máshová. Egy külföldi forgatás is ilyen: hosszú időre egy helyen tartja a közreműködőket. 
Fotó: Valuska Gábor
Filmhu: Milyen volt Edelényi Jánossal dolgozni?
Lukáts Andor: Edelényi János úgy viselkedett a forgatáson, mint Jacques Tati. Hihetetlenül elszánt volt, úgy állt a kamera mellett, hogy minden percben azt vártam, a hirtelen jött hévben majd nekilódul, és feldönt valamit. Egyszerre volt egy sportcsapat többezres, felajzott nézőserege, és a higgadt edző. Hihetetlenül érdekes volt vele dolgozni. Nagyon különös egy hónapot töltöttünk Bulgáriában, őszintén mondhatom, hogy jó munka volt. Ez persze független attól, hogy milyen lett a film. Mert mondhatom én, hogy csodálatos hangulatban dolgoztunk, de akkor jogos a felvetés, hogy „ez kit érdekel, azt mondd, hogy milyen a film”. De talán ez esetben azt is elmondhatjuk, hogy ez egy elég jó film lett. Nem akarom sem túlságosan dicsérni, sem kritizálni; vannak érdemei és hibái is, mint minden filmnek, de alapjában véve elégedettek lehetünk.
Filmhu: Milyen fogadtatásra számít a közönség részéről?
Lukáts Andor: A Filmszemle teljesen más közeg, mint a pláza vagy az Uránia, ahol majd vetítik. Én úgy gondolom, hogy egy ilyen film sajnos önmagát ítéli halálra az időkezelésével, mert egy ilyen lassú tempójú, lassan építkező filmhez, ami örömmel elidőzik egy tájon, vagy egy apró gesztuson, a mai nézőnek már nincs türelme. Olyan ez, mintha egy páncéljától megfosztott kis állatot bedobnának a húsevő fenevadak közé: bármennyire is kedves a szívünknek, előre tudható a sorsa. Én drukkolok a filmnek, de a mai ízlésvilágban védtelennek tűnik ez a fajta alkotói mentalitás, és az ebből születő mű is. Nem lesz 150 ezer nézője, de nem is ez a feladata. 
Fotó: Valuska Gábor
Az interjúnak nincs vége, a videóban Lukáts Andor mesél díjnyertes szerepeiről, régóta dédelgetett terveiről és a Sanyi és Aranka színházról.
Videó: Gorácz Anikó és Deák Dániel
