Pigniczky Réka: Megkérdezem, hogy ki vagyok

Inkubátor

Filmhu: A Hazatérés-ben már elhangzik az inkubátor kifejezés, maga az emléktábor viszont nem a film kedvéért szerveződött. Mikor és mi adta az ötletet az Inkubátor-hoz?

P. R.: A Hazatérés-ben van egy apró részlet, amelyben néhány archív felvétel mutatja be a „Magyar Tanya” életét. Papp Gábor Zsigmond  kérdezett rá, hogy ha ennyi archív film van, akkor az nagyon érdekes téma lenne egy magyar közönségnek, mert nem tudnak erről a világról. Én ezen csodálkoztam, hogy ez miért is lenne érdekes mert annyira természetes volt nekünk...és onnan indult az egész ötlet. Három évig folyamatosan tervbe volt véve, írtam hozzá több forgatókönyvet is, de egyiket sem éreztem megvalósításra érdemesnek. Amikor az emléktábor ötlete eljutott hozzám, rögtön éreztem, hogy ez érdekes és nézhető keretet adhat a filmnek.

Filmhu: Ahhoz, hogy nem tipikus dokumentumfilm-élmény az Inkubátor, talán az is hozzájárult, hogy szinte teljesen észrevétlen volt a kamera jelenléte, a szereplők olyan természetesen viselkedtek, mintha az operatőr ott sem lenne…

P. R.: Sokan mondták, hogy milyen jó szereplőket találtam, de ők nem szerepeltek ebben a filmben, hanem egyszerűen léteztek. Ez az esemény számunkra – mármint a Reunion Tábor és az István előadása, jóval nagyobb volt, mint a film amit erről készítek, ráadásul a Hazatérés-t látva gondolták, hogy nem valami amatőr home video-ról lesz szó. Jól ismertek engem is, az operatőrt is, így kevésbé zavarta őket a kamera jelenléte. De azért sok múlik az operatőrön is. Gergő (Kiss Gergő operatőr – a szerk.) már a Hazatérés-t is végigszenvedte velem, mivel nem vagyok nagyon 'rendező' a forgatás alatt, tehát én is benne vagyok a filmben, és Gergőnek kell sokszor rájönni, hogy mit forgasson a szerteágazó jelenetből, hogy mi a fontos. És tökéletesen csinálja, ráérez, nem is kell szólni neki, csak úgy belülről érti a dolgokat. Leveszi a jeleneteket, és utána töpreng azon, hogy honnan jöjjenek a szép, elgondolkodtató, kiálláshoz kellő snittek, nem a jelenetek közben próbál művészkedi, így minden ott van, amikor vágni megyek.


Filmhu: A '84-ben készült felvételekhez hasonlóan a húsz évvel későbbi előadás képei között is találunk super 8-as felvételeket. Miért választottátok ezt a különleges képi megoldást?

P. R.: Örülök, hogy felfigyeltél rá. Mivel sok archív felvétel került a filmbe, úgy gondoltuk, hogy a 25 évvel későbbi múltidéző előadást is emlékké stilizáljuk, mi magunkat is dokumentáljuk. De az is szerepet játszott ebben, hogy nagyon erős hangulata van ezeknek a képeknek. A super 8-as filmezés mostanában újra kezd elterjedni, talán az sem véletlen, hogy a tavalyi szemlén 8mm-re forgott film (Csempelevél, operatőr: Somogyvári Gergő) kapott díjat a fényképezésért.

Filmhu: A filmet látva úgy tűnt, hogy különlegesen nagy szerepet játszott a vágás a film végső formájának kialakításában, Mennyi beleszólást engedélyeztél a vágódnak az érdemi munkába?

P. R.: Beleszólást? Az a kérdés, hogy ő mit enged nekem! Aki ismeri Pamacsot, ezt megérti. Pamaccsal (Hargittai László, Almási Tamás filmjeinek állandó vágója – a szerk.) úgy tekintünk rá mint közös filmünkre. A vágás nálunk egy hosszú, közös alkotási folyamat, melynek mindketten aktív részesei vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy nem lenne ennyire játékfilmszerű, ha nem Pamacs ül mellettem a vágóasztalnál. Sokszor vádként fogalmazódik meg az, hogy nem így kell kinéznie egy dokumentumfilmnek, illetve, hogy nagyon megrendezett az egész. Ennek ellenére vállaljuk ezt a stílust, a megrendezettséggel kapcsolatos kritikát pedig kifejezetten bóknak tekintjük. A negyedik alkotó, aki még fontos és aktív szerepet játszott a film elkészítésében, főleg a vágásban, Gellér-Varga Zsuzsanna dramaturg. Mivel ez a film nagyon személyes, ő volt az a bizonyos külső tekintet, aki kiszűrte azokat a részeket, amelyek már túl személyesek, és rajtam kívül tulajdonképpen senkit sem érdekelnek.

Filmhu: A film elején, mielőtt elindultok a táborba, azt mondod, hogy ez az előadásnak két kimenetele lehet: vagy kínos lesz, vagy katartikus. Az egész film egyik legérdekesebb vonása ezeknek a humoros és a komoly vagy megható pillanatok finom billegése volt számomra. Mennyire volt nehéz, és mennyire volt tudatos ennek a kényesnek tűnő egyensúlynak a fenntartása?

P. R.: Nagyon fontosnak tartom a humor jelenlétét egy filmben, ugyanakkor féltem is attól, hogy az idősebb generáció komolytalannak fogja tartani, ahogy mi 40 éves fejjel idétlenkedünk, és vihorászunk az erdő közepén. Kicsit komolytalanok a jelenetek ebből a szempontból, mármit hogy mindenki többgyerekes csaladanya vagy apa, meg hogy mindenkinek van komoly szakmája, mégis lemegyünk egy kicsit a tinikorba. De a könnyed, vidám pillanatokat nem mi „kreáltuk”, csak arról döntöttünk, hogy végül bekerüljenek a filmbe. Ezeket valahol bevállaljuk, így leszünk mi kevésbe hősök és inkább normális, mindennapi, szavahihető emberek. Te  betennél magadról egy olyan snittet hogy az erdő közepén, kezedben egy bottal üvöltöd, hogy Nap fénye világossága...? Az előadást azonban egyértelműen katartikusnak éltem meg, ami végül elnyomott minden kínosnak tűnő pillanatot az István, a király produkciónk körül.

Filmhu: Mennyire voltatok tisztában anno '84-ben, hogy mit jelentett itthon az a bizonyos ősbemutató?

P. R.: Nem az volt fontos számunkra, hogy itt mit jelentett, hanem inkább az a tény, hogy a rendszer megengedte az előadást. Akkoriban azért nem voltak naprakész információink a magyar eseményekről, de azt tudtuk például, hogy a bemutatón készült kazettát nem lehetett bevinni Erdélybe. Persze az sem volt akkoriban utolsó szempont, hogy nagyon jó volt maga a zene, és – a szöveg mögöttes tartalma miatt - még a szülők is megengedték, hogy hallgassuk, pedig mindenféle rock zenére fintorogtak.