Titanic: Gomorra

Nápoly szemete

Szodoma és Gomorra, a két ótestamentumi város tűzesőben semmisült meg, a bűneik miatt gyúlt isteni harag söpörte el őket a föld színéről. Nápoly, a modern Gomorra viszont köszöni jól van, él és virágzik, még a Vezúv sem füstölög fölötte fenyegetően. Pedig velejéig bűnös város ez is, a dél-olasz metropoliszt Itália legrettegettebb bűnszövetkezete, a camorra tartja a markában. A bibliai bűn még bűnhődést hozott, a modern idők szervezett bűnözése Európa gazdasági centrumává tette Nápolyt és vidékét. Campania óriás pénzmosodájában évente 150 milliárd euró forog körbe.

A busás haszonból persze nem egyenlő mértékben jut mindenkinek, a profit döntő része a klánok birtokában marad, de az általuk működtetett legális és illegális iparágak nélkül megállna az élet az olasz délvidéken. És még ki tudja, hol – a film alapjául szolgáló kőkemény dokumentum-regényből (Roberto Saviano: Gomorra, 2006) ugyanis hamar kiderül, a camorra a globalizmus, meg a multikulturális és szabadpiaci nyitottság jegyében már egész Európát és a fél világot behálózta, és Baszkföldtől Afrikáig üzletel droggal, fegyverrel, ruhával, cipővel, szeméttel; bármivel, ami gyors és brutálisan nagy hasznot hozhat. (Saviano nemcsak az eladási statisztikák élére, hanem a camorra halállistájára is azonnal felkerült.)

A bibliai bűn még bűnhődést hozott

A drogban, fegyverkereskedelemben természetesen eleve benne rejlik az extraprofit, de a nápolyi bűnszövetkezetek felfutása akkor is sikertörténet. Mi az oka, hogy épp a lepattant Nápoly lett a legbűnösebb város, és nem Milánó, Amszterdam vagy San Francisco. Saviano botcsinálta, ám annál vakmerőbb szociográfus módjára térképezi föl a campaniai camorra klánok (van belőlük vagy 200) uralta társadalom működését: hol imbolygó bárkán indul a teherhajók illegális rakományáért, máskor Vespáján robog a bandaháborúk legújabb véres tetthelyére. És megdöbbentő felfedezést tesz: a camorra hihetetlen sikerét nem annyira a hagyományos értelemben vett bűnözésnek köszönheti („lopd el – add el”), hanem annak, hogy a fekete gazdaságba is bevezette a modern piacgazdasági elveket és szervezési módszereket. A drogkereskedelem az egész világon nagy üzlet, de a nápolyi bandafőnökök rájöttek, hogy a terjesztés liberalizálásával kisebb kockázattal nagyobb haszonra lehet szert tenni, vagyis a bűnszövetkezet (szemben a szicíliai maffiával, vagy a calabriai n’dranghetával) feladta a drogterjesztés monopóliumát, minek következtében valóságos drogkereskedő középosztály nőtt ki a campaniai városokban, a szabadpiaci verseny lenyomta az árakat, így aztán az a drog, amit Milánóban 50-60 euróért lehet megvenni, Nápoly azúrkék ege alatt már 15 euróért beszerezhető.

A camorristák a többi területen is az árháború megnyerésével diadalmaskodtak a piaci versenyben. A felvilágosult bűnszövetkezet már nem olcsó hamisítványokkal, hanem tökéletes kópiákkal üzletel. Az olasz „alta moda” ma már nem Milánóban, hanem Nápolyban és környékén készül, az ottani olcsó, de profi munkaerő nem gagyi utánzatokat készít, hanem „eredeti” Armanit és Versacét, egyedül a címke hamis. Az olcsó munkaerő, az illegális varróműhelyek révén elkerült adózás csak úgy termi az extraprofitot. Olyannyira, hogy még az olcsó utánzatokban utazó kínai alvilág is átveszi a campaniai minőségi szemléletet. A Gomorra filmváltozatnak egyik hőse, Pasquale, a tüneményesen ügyes kezű, ám szerény bérért dolgoztatott szabómester átáll a bőkezűbb kínaiakhoz, akik végre jó szóval és busás fizetéssel becsülik meg páratlan szakértelmét.

Nem gagyi utánzatokat készít, hanem „eredeti” Armanit és Versacét

A camorra ugyan megújult, de annyira azért nem, hogy az efféle engedetlenséget szó nélkül hagyja. A mégoly szalonképessé lett modern bűnözésben is a fegyvereké az utolsó szó. Matteo Garrone filmjében ugyan rögtön a film elején elszabadul a klánháború, és egy szolárium semmi perc alatt vágóhíddá változik, mégsem az erőszakra kerül a hangsúly, hanem a mindennapok reménytelenségére, a klánok kegyelméből élő egyszerű nápolyiak sorsára. Garrone öt történetre redukálja Saviano szerteágazó és bőséges adatbázisát. A 13 éves Totó egyetlen vágya, hogy mielőbb camorrista lehessen, még egy félelmetes bátorságpróbát is kiáll, csak hogy bevegyék a drogüzletbe. Totó mind emellett épeszű, jóérzésű gyerek, tiszteli a törvényt, nem az ő bűne, hogy a város peremén, a sivár lakótelepen a camorra diktálja játékszabályokat. A leginkább börtönépületre emlékeztető lerohadt panelmonstrumból nincs menekvés, legfeljebb egy pillanatra lehet kitörni, ahogy azt Ciro és Marco, e két földbuta veszett kutya példája mutatja. Ők is a maffiózó eszményeken nevelkedtek, mindkettő filmhősnek, a „Sebhelyesarcú” Toni Montana hasonmásának képzeli magát. De bűnözőnek is annyira hülyék és féktelenek, hogy a klán rövid úton eltakarítja őket az útból, mert rontják az üzletmenetet.

Garrone dokumentarista tablójában a kisembereken, pitiáner bűnözőkön kívül a sikeres üzletemberré átvedlett camorristára is látunk példát. Az elegáns, udvarias, diplomatikus, ám rámenős Franco (az olaszoknál roppant népszerű, többnyire szimpatikus rendőrfelügyelőket alakító Toni Servillo játssza) már nem Nápoly, hanem a gazdag észak, Milánó és Velence sokkal veszedelmesebb mérgező szemetét takarítja el. A Vezúv környéke egykor Olaszország gyümölcsöskertje volt, ma már egyetlen óriási szeméttelep, ahol a mutatóba megmaradt barackfák toxikus gyümölcsöt teremnek.

A camorra uralta társadalom a normális világ negatívja

A könyv és a tavalyi cannes-i filmfesztiválon nagydíjas film legfőbb érdeme, hogy pontosan megmutatja, az, amit a camorra művelt Dél-Itáliával sokkal végzetesebb és ördögibb, mint amit a klasszikus maffiafilmek alapján hinnénk. A camorra (mely nem véletlenül nevezi magát „Rendszernek”) ma már nem csupán állam az államban, hanem maga a legfőbb törvényalkotó. A camorra uralta társadalom a normális világ negatívja, ahol a fekete fehér lesz, a fehér pedig fekete, ahol minden erény a visszájára fordul. A jótékonykodó camorra ölelése olyan, akár a fojtóhurok, amit a szabadulni akaró áldozat minden mozdulatával szorosabbra ránt. Ezt a társadalmat már nem a közös érdek, hanem a közös bűn hajtja.
Légvonalban csak 834 kilométer, szinte odalátni. Vigyázó szemetek Nápolyra vessétek.