Uli Edel és Bernd Eichinger: A múlt többé nem történhet meg

A Baader-Meinhof nemzedék

Filmhu: A német fiatalok 1971-ig javarészt szimpatizáltak a szélsőbalos diákmozgalmakból kinőtt Vörös Hadsereg Frakcióval (Rote Arme Fraktion, RAF). Önök is?

Uli Edel: Naná! Már-már vallásos révülettel olvastuk Ulrike Meinhof vezércikkeit. Fel akartam eleveníteni az álmainkat, meg azt a túlfűtöttséget és szenvedélyt, amely áthatott minket. A Vietnam-kongresszus jelenetén belül, két percben, Rudi Dutschke beszédében ez egyértelműen átjön. Két színes bőrű fiam van Amerikában, hidegen hagyja őket a politika. Nekik akartam elmesélni, miről szólt a fiatalságunk. Világos volt  a koncepció, hogy milyen stílusban kell felvezetni nekik az egész történetet, hogy két és fél óráig valóban odafigyeljenek. A filmben világosan megmutatjuk, meddig élt a szimpátia a RAF iránt. Hogy megértsék, mit éreztünk akkoriban, és milyen izgalmas volt zúgolódni eleinte.

Bernd Eichinger: Eleinte! Odavoltam a 67-68-as diákmozgalomért. Épp harmadéves voltam  az egyetemen. Tetszett, hogy elválaszthatjuk magunkat a szüleink korosztályától, és a magunk módjára élhetünk. Hosszú hajat hordtunk, és jól éreztük magunkat a filmtanszakon. De amikor már arról volt szó, hogy mi is váljunk egy kommunista, marxista-leninista forradalom részévé, és döntsük meg az állam hatalmát, abból már nem kértem. Nem szabad szem elől téveszteni és lebecsülni, hogy a RAF nevében ott van a hadsereg szó. Katonáknak tekintették magukat, az állam ellen fellépő harcosoknak. Akik fegyvereket vesznek a kezükbe. Úgy vélték, nincs abban semmi helytelen, hogy emberek halnak meg, mivel a háború mindig emberéleteteket követel. Amikor pokolgépeket kezdtek robbantani, akkor elhalt a szimpátiám. Jól megvoltunk azzal, hogy köpünk a tekintélyre, de a terror már túlment azon, amit képviseltünk. Szerintem szomorú, hogy vérbe torkollott az egész. Ma is így érzem. Szörnyen kemény élmény volt megírnom a forgatókönyvet, és újra átélni a szörnyű eseményeket. Nem tudtam aludni, fel-alá járkáltam otthon, nagyon zaklatott voltam, amíg írtam.

 

Ami tényleg megtörtént

Filmhu: Azzal nyilván  tisztában volt, hogy darázsfészekbe nyúl.

B.E.: Nálunk Németországban minden ilyen téma hatalmas vitát vált ki. A vélemények a lehető legváltozatosabb skálán mozognak, onnan kezdve, hogy „Ne forgasd le a filmet!” odáig, hogy „Hőst csinálsz ezekből a terroristákból!”. Mások olyan kifogásokkal álltak elő: „Nem tudjuk történelmi távlatból vizsgálni az eseményeket!” „Csak a terroristákról szólsz, az áldozatokról nem.” „Bármi legyen is az indítékuk, jobb ha hagyjuk a fenébe…” Mert ugye a főszereplők anarchista marxisták. És az ő indokaik felemlegetésével egyenes az út egy jó nagy viharba a közélet, a társadalmi diskurzus színpadán. Ez persze engem tökéletesen hidegen hagy. Ha valami érdekel, akkor megcsinálom, tök mindegy, milyen következményekkel jár.

U.E.: Úgy akartam elmesélni a történetet, hogy a film mentes legyen mindenfajta csúsztatástól. Mint amikor az apa leül, hogy elmondja a fiának, milyen volt ő akkor, amikor annyi idős volt, mint a fia. Huszonegy éves voltam, amikor meglőtték Rudi Dutschkét (1968-ban. Azt a merényletet túlélte, 1979-ben halt meg – K.L.). Ez olyan fontos esemény volt az életünkben, mint az amerikaiaknak JFK meggyilkolása. Nekünk, a világháború utáni generációnak nagyon fontos a történtek elmesélésének a gesztusa. Mert a mi apáink sírig tartották a szájukat. Apám a német hadseregben szolgált a háborúban. Varsóban volt. Nem mondom, hogy háborús bűnöket követett el, de katona volt, mint oly sok más családapa. És hiába kérdeztem többször is, hogy mit tett, magával vitte a titkait. A hallgatás volt a legborzasztóbb. A filmben ezt a generációs törést ábrázoljuk Gudrun Ensslin és lelkész apja kapcsolatával, aki azt kapja a lányától: „Miért nem álltatok ellent?” Nem kaptunk válaszokat, ezért szinte egzisztencialista törekvés lett számunkra, hogy szakítsunk a múlttal. Hogy gondoskodjunk róla, a múlt többé nem történhet meg. Szégyelltük a szüleinket. Amit hatalmas dühöt gyújtott bennünk. Ebből eredt a RAF, ami végső soron a fasiszta múlttal való szakítás kísérlete.

B.E.: A politikai ébredésünk 67-68 táján egybe esett az egész korosztály ébredésével. Olaszországban, Franciaországban, de még Amerikában is ugyanaz a lázas hangulat uralkodott a fiatalok köreiben. Törtem a fejem, vajon miért van az, hogy minden folyik a maga megszokott medrében, mire egyszer csak feláll egy egész generáció, és azt mondja: eddig megyünk veletek, és nem tovább. Rájöttem, hogy a világháború terhes öröksége váltotta ki a szakítást. Csak nekünk Németországban sokkal traumatikusabb élményünk volt a háborúról, ezért lettünk radikálisabbak. Egyesek azonban a terrorizmust választották. A náci rezsim nélkül nem lenne RAF.

A német kollektív felelősségtudat felpiszkálása - A bukás

Filmhu: A baloldali ifjúsági mozgalom ideológiáját felvillantó montázs (amerikai imperialista ambíciók, olajérdek, Közel-Kelet) a Bush-éra külpolitikájára rímel. Célzott a párhuzam?

U.E.: Persze, mert nem sokat változott Washington külpolitikája. Teljes mértékben egyetértettünk ezekkel a megállapításokkal akkoriban. A buzgalmunk egészen addig tartott, míg meg nem történt az első gyilkosság. Aztán Ulrike felszívódott a földalatti mozgalomban. Mindannyian hüledezve találgattuk: „Miért tette?” De még mindig nagy érdeklődéssel követtük az eseményeket. „Mi a következő lépésük?” Aztán jöttek a pokolgépes merényletek. Holtestek fekszenek kiterülve az utcán. Rájöttünk, ez már nemcsak szájtépés. Bár Ulrike alapjában véve azt hirdette: aki egyenruhát visel, az piszkos disznó, és nyugodtan lelőhető – mindig azt hittük, ez csak a szokásos radikális duma. Eljött a pillanat, amikor kiderült, komolyan gondolták. A filmben is látható, Rudi Dutschke még azt hangoztatta: szabotálni kell a német kikötőkben lévő hajókat, amelyek Vietnamba mennek. De nem szabad embereket halálos veszélybe sodorni. Aztán Ulrike előlépett az undergroundból. A RAF második generációján teljesen úrrá lett az erőszak. Rémisztő volt. Velünk egyidős srácok gyilkolgattak könyörtelenül. Ezt a drasztikus változást -- amelyet alapos kutatásaink támasztanak alá -- akartam megmutatni a filmben. Pedig a négy testőr meggyilkolásának jelenetét magam tompítottam le: valójában százkilenc golyót eresztettek beléjük. Ezt a mértéktelen kegyetlenséget sosem tudtam megérteni.
 
Filmhu: A film gyakorlatilag a RAF első generációjával szimpatizál és rájuk koncentrál.

U.E.: Igen. Ulrike története, azt hiszem bízvást nevezhető tragédiának, nagyon összetett. Hatalmas benső konfliktus mardosta, szörnyű dolgokat tett, és rájött, hogy… nevezzük nevén: jól elbaszta! Még (a RAF-alapító) Gudrun Ensslin is necces, mert egy kőkemény picsa. (nevet), aki vallásos őrülettel végzi a dolgát. De Ulrikével még tudok azonosulni. A második generációval már nem, mert őket nem nagyon gyötörte hasonló kétely.

A "bukás"

Filmhu: Bernd, maga megírta A bukást Hitler végnapjairól, most a 70-es évek szemetében turkál. Szívügyének tekinti, hogy megpiszkálja a kollektív német felelősségtudatot?

B.E.: Akár hiszi, akár nem, merőben privát érdeklődésből indultam el ezen a vonalon. A bukás kábé az ötvenedik filmem volt. Ha a német lelkiismeret érdekelne, már rég megcsináltam volna. Arról sincs szó, hogy hű de bátor vagyok. Pusztán azért kezdek bele egy filmbe, mert izgat. A témája azt mondja nekem…

Filmhu: „Csinálj  belőlem filmet!”

B.E.: Szó szerint! A bukásnál az foglalkoztatott, hogyan történhetett meg a katasztrófa. Hogyan juthatott Hitler hatalomra? Egész életemben sokat olvastam erről, már főiskolásként is. És ahogy idősebb lettem, még inkább foglalkoztatott a kérdés. Mert rányomta a bélyegét az életünkre. Kezembe akadt az utolsó tizenkét nap krónikája. Rögtön láttam, ebben benne van a náci rezsim teljes tizenkét évének az esszenciája. Amikor A bukást írtam, hirtelen belém nyilallt a gondolat, hogy fel kell dolgoznom ennek az utóéletét is. A háború utáni korszakot. Ami már az én életem, illetve a korszak, amelyben éltem.

U.E.: A szőnyeg alatt is ki kell takarítani. A 80-as években már megkerestek, hogy készítsek filmet Ulrike Meinhofról, de visszautasítottam az ajánlatot. Nem azért, mert a RAF akkor még működött. Egyszerűen túl frissek, túl közeliek voltak az események, Ulrike alig néhány évvel azelőtt lett öngyilkos.

Filmhu: Hogyan reagáltak a fiai a filmre?

U.E.: Azonnal felfogták, miről szól. De képtelenek voltak elhinni, hogy ilyesmi ténylegesen megtörténhetett Németországban. Ezért kell elmondanunk: igenis ez történt.