A mások élete

Megfigyelők és megfigyeltek

Bemutató: 2007. február 22.

Nosztalgia nélkül, de nem a boszorkányüldözés céljával: ahogy A bukás az emberi szörnynek, földre szállt sátánnak kikiáltott diktátor emberi oldalát, valódi arcát mutatta meg, a Sophie Scholl a nácizmus ellen tiltakozó névtelen hősöknek, a Napola pedig a nagy szavak, hamis eszmék által megvezetett kisembereknek adott arcot, úgy A mások élete is a Rendszer, az NDK titkosrendőrsége, a Stasi mögött álló ember(i)t és embereket akarja ábrázolni, nem pedig az arctalan, önműködő, misztifikáltan félelmetes gépezetet. Itt megfigyelők és megfigyeltek valódi, kézzelfogható kapcsolatba kerülnek, nemcsak távoli bábjátékosként irányítja az egyik a másik életét. Mindez már csak azért is magától értetődő, mert elnyomó és elnyomott kapcsolata a filmben kifejezetten ambivalens: a lehallgatónak védenie kell az általa lehallgatottat, különben rá vet rossz fényt, ha valami kiderül „pácienséről” – akkor bizony vele bukik ő is, amiért nem volt résen.

A Stasi mögött álló ember(i)t akarja ábrázolni

Ahogy a lehallgatott író lakásának teljes bepoloskázásánál a lehallgatókészülékek zsinórjai úgy kúsznak be a tapéta mögé, mintha maguk is élőlények lennének, úgy az egész procedúrát irányító és levezénylő Stasi-tisztek is élő, érző emberek – nagyon is létező vágyakkal, érzelmekkel, jó és rossz tulajdonságokkal. Míg a hasonló témában készült közelmúltbeli magyar filmek éppen azt hangsúlyozták, hogy az elnyomó rendszerben nincs semmi emberi (lásd az Emelet típusokként működő, minden egyéni vonást nélkülöző karaktereit vagy a Mansfeld-ben az Eperjes Károly által szinte karikatúraszerűen hozott Bárányos ezredest), és annyira érzéketlen, embertelen, hogy még önmagát is elpusztítja, addig A mások életé-ben ábrázolt események motívuma eleve egy emberi érzelem, és később is kulcsfontosságot kap a féltékenység, a düh, a kíváncsiság, az együttérzés vagy éppen a kicsinyes bosszú. Habár itt is működik a rendszer paranoiája, végső soron a neves (és párthű!) színpadi szerzőt, Georg Dreymant azért kezdik el megfigyelni, mert élettársa, Christa-Maria Sieland elismert színésznő megtetszik a kulturális miniszternek, egy senki kis Stasi-hivatalnok pedig azért kerül bajba, mert felettese meghallja, hogy Honeckerről mesél viccet.

Florian Henckel von Donnersmarck alkotásának cselekménye 1984-ben kezdődik és a kilencvenes évek elején ér véget – feltűnő, hogy erről az időszakról eddig főként csak nosztalgikus vagy szatirikus vígjátékok készültek (lásd Go Trabi Go; Good Bye, Lenin!). Itt azonban már a legelső jelenet leleplezi a korban uralkodó rend módszereit (a fizikai helyett inkább a cseppet sem kíméletesebb pszichikai ráhatás). A kilátástalanság nemcsak a cselekményben, hanem a képekben is megjelenik: A mások életében egyáltalán nincs napfény – legtöbbször esti vagy éjszakai jeleneteket láthatunk kopár, üres utcákon vagy bezárt szobákban, a napközben, például ebédidőben játszódó képsorok pedig szinte mindig belsőben, természetes világítás helyett neonfényben jelennek meg.

A cseppet sem kíméletesebb pszichikai ráhatás

A film hozzáállása ennek megfelelően sokáig szenvtelen – ennek részét képezi, hogy a nézői magatartás a lehallgatók és megfigyelők tevékenységével kerül párhuzamba. Nemcsak a voyeur viselkedés és a figyelés puszta ténye révén – olyan jelenet is van, amely a néző számára is durván megszakad akkor, amikor a lehallgató váratlanul felfüggeszti megfigyelő tevékenységét. A végére azonban a mű – azzal párhuzamosan, hogy a következőkben nemcsak a Stasi-tisztekkel, hanem az áldozatokkal is azonosulunk, illetve ahogy „lelepleződik” a megfigyelő, Gerd Wiesler százados emberi arca – szenvtelenből megrázóba, meghatóba és kifejezetten érzelmesbe fordul, anélkül, hogy veszítene intelligenciájából és a jóízlésből.

Utolsó jelenetével A mások élete azt is felveti, hogy az egykori megfigyelők (akiknek életét nemcsak 1984-ben, de négy év és hét hónap, majd két év, végül újabb két év után is megleshetjük) most is köztünk élnek – de talán olyanok is akadnak köztük, akik nemcsak hogy érző szívűek és emberiek, de nem is teljesen tisztességtelenek.