A Da Vinci-kód

Kincsvadászat

Bemutató: 2006. május 18.

A forgatókönyvet Akiva Goldsman készítette: tulajdonképpen ügyesen bánt alapanyagával. A közel ezer oldalas regény cselekményét két és fél órába zsúfolni nem kis feladat: a betűhűség jegyében szinte mindent megtartottak a regényből, az összes történetszál, ha rövidítve is, de helyet kapott a regényben. Csupán a legszükségesebb helyeken kurtítottak, és dobtak ki feleslegesnek ítélt elemeket. A filmnek ez is legnagyobb buktatója: nem lehet büntetlenül két és fél órába zsúfolni a kincsvadászat izgalmait, valamint a Sion Rendről, Leonardo Da Vinciről, az Opus Deiről és a Szent Grál legendáról szóló információkat.

Ezért aztán kalandfilm helyett valójában egy érdekfeszítő szimbólumtörténeti előadásra ülünk be: Robert Langdon előadásán ismerkedünk meg a vallási jelképek sokoldalúságával, Jacques Sauniere holtteste felett elemezzük a Mona Lisa arányait, majd egy vidéki kastélyban fejtjük meg az Utolsó vacsora Da Vinci-kódját. A pallérozott dumálást meg-megszakítja egy autósüldözés, egy lövöldözés vagy egy csihi-puhi: azonban az akció és az okoskodás párharcából ez utóbbi kerül ki győztesen.

Az oktatófilm zsánernek esik áldozatul Sophie Neveu karaktere is: ő teszi fel a vásznon a tudatlan néző kérdéseit, így a könyv éleseszű kriptográfusa helyett egy csodálkozó tekintetű diáklány lép elénk, a lebutított szerepen sajnos Audrey Tautou varázslatos személyisége sem tud segíteni. Az albinó Silas-szal is elbánt a forgatókönyvíró: a vallási fanatizmus módozatai helyett csupán a csökkent értelem sötét mélységeibe vezeti el a nézőket Paul Bettany. A többi szereplővel valójában nincsen gond: minden előzetes fenntartás ellenére Tom Hanks végül jó választásnak viszonyult, Jean Reno is csak egy kicsit erőtlen (Bezu Faché mindenre elszántságából csak erőszakossága maradt meg), Ian McKellentől pedig csak egy kicsit több vérfagyasztást vártam volna.

Ólomlábakon fog járni az idő Tom Hanks

A Da Vinci-kódot olvasók számára a filmadaptáció csupán a regény képeskönyv változata marad, egyetlen plusz élményként kénytelenek leszünk beérni azzal, hogy a Sziklás Madonna, vagy a Saint Sulpice templom szöveges leírása helyett az eredetit láthatjuk viszont a vásznon. A cselekmény fordulatait ismerőknek a film emiatt sajnos tömény unalom lesz, egy-egy megnyugtató sóhajjal, ahol a könyv idegesítő döccenéseit kikalapálja a film (tükörírás feletti tökölés kihagyása, a könyvtári kitérő helyett mobil-internet), de egyébként igencsak ólomlábakon fog járni az idő a moziteremben.

A könyvet nem olvasók viszont gyorsvonati sebességgel vethetik bele magukat a Szent Grál legendájába, kitérésekre nincs idő, tartani kell a két órás menetidőt. A szereplők múltját és motivációit villámgyors, és emiatt nehezen értelmezhető flashbackek foglalják össze. Ezek közül a Sauniere szerepkörét bemutató erotikus szertartás lenne a legfontosabb, kizárt, hogy aki nem olvasta a regényt, pontosan meg tudja fejteni a villanásnyi jelenetet: úgy látszik, amit a regény olvasók (és a Kubrick nézők) gyomra bevesz, ahhoz már nem fűlik az amerikai nézők foga. Nem vagyok biztos benne, hogy a sztorival a vásznon ismerkedők számára teljesen összeáll a kép minden részlete, és lekerekedik minden történetszál, de kétségkívül számukra legalább valódi izgalmakat rejt a kódfejtések sorozata.

A regény és a film a befejezésben mutatja a legnagyobb különbséget: míg Dan Brown könyve kimondva - kimondatlanul adta kezünkbe a rejtély kulcsát, hogy hol is rejtőzik valójában a Szent Grál, Ron Howard filmje meg sem adja a továbbgondolkodás lehetőségét, a gyengébbek kedvéért mindent aprólékosan megmagyaráz nézőinek.

Dan Brown könyve nem irodalomtörténeti jelentőségű alkotás, hanem egy izgalmas strandolvasmány, amely kellemes perceket, és némi agymunkát okozhat olvasóinak. Ron Howard filmje tisztességes adaptáció, mégis inkább annak bizonyítéka, hogy nem kell feltétlenül minden sikerkönyvből filmet csinálni.