A hetedik kör
A trilógia vége
Heten, mint a gonoszok
„Ha igaza van Sebestyénnek, és a pusztítás öröm, akkor… önmagam elpusztítása lehet a legnagyobb öröm.” Sopsits Árpád kriminális gyerektörténetek-trilógiája záródarabjának kulcsmondatát idéztem; a kiskamasz főhős, Sanyi saroktételét citálva. A filmkészítő első nagyjátékfilmjét, az 1990-es Céllövöldé-t, az apagyilkos fiúról, egy, a bűnügyi rovatban talált újságcikk inspirálta. Több mint tíz esztendőre rá mutatták be az önéletrajzi ihletésű Torzókat; amely az oeuvre (ez idáig) legragyogóbb műve. A Hangya (munka)címről átkeresztelt alkotás fikció; hátterében – a direktor-forgatókönyvíró szavaival - az utóbbi években, a fiatalok körében történt „megmagyarázhatatlannak tűnő, tragikus események” állnak. A hetedik kör tehát – mint a Céllövölde – az action gratuite filmje.
Az ismeretlen, vidéki településen, napjainkban játszódó történet középpontjában egy kiskamaszokból összeverődött társaság áll, amely hamarosan vezérére lel a váratlanul fölbukkanó, titokzatos-árva Sebestyénben (Krikkay László). A csoport így héttagúra bővül - akár a Torzók nevelőintézeti bandája. A hetes szám szakrális mögöttese, úgy is, mint biblikus utalás, egyértelmű. A film fölütése kétségtelenné teszi, hogy a közeli múltban (két héttel ezelőtt) egy váratlan, irracionális haláleset csonkított meg egy családot. A kisírt szemű, meggyötört Maya (Vicsotka Anna) szobájában gubbaszt, íróasztalán fénykép, és egy napló. Elcsigázott apja (László Zsolt) kissé ingerülten, ám emberi hangon ebédelni hívja, majd amikor lánya nemet jelez, közli: „Maya, kislányom. Értsd már meg, nem tud visszajönni… Nem fog jelentkezni.” A testvér által rongyosra olvasott napló a fotón fölszabadultan nevető öcs, Sanyi (Vilmányi Benett) írása: tartalmazza a fiú megfigyeléseit akváriumban tartott hangyájáról, főképp azonban Istennel és a halállal kapcsolatos, pubertáskori melankóliával áthatott gondolatainak rögzítése. 
Az ördögűző
A diabolikus opus majd’ minden egyes, a múltat fölidéző jelenete baljós hangulatot áraszt: egyszerre rejtélyes és fenyegető. (Ezt az atmoszférát erősíti az igényes, ám túlságosan gyakorta fölcsendülő filmzene is). Lényegileg nem más, mint a kamaszkori psziché esszenciája, mint: nemiség, a fölfedezendő szexus, dekadens veszélykeresés, halálvágy; azaz, a halálélmény iránti csillapíthatatlan kíváncsiság. Az ingerszegény környezetben élő, nehéz sorsú, lézengő gyerekek (négy fiú, két lány) jó ideig a fiatal lelkészt, Gábor atyát (Trill Zsolt) tartották szellemi vezetőjüknek, lelki társuknak. Ám egy pillanat műve, és a paptól elkóborol a nyáj – lévén enged az ördögi Sebestyén csábításának, még ha nem is paktál le vele. Az alkotás vallásos jelleget ölt; ám nem jut tovább közhelyeknél. Hiszen pusztán az ellentétpár fölskiccelése (vagyis, az isteni Gábor atya, és a démoni Sebestyén) magában hordozza a banalitás, a sablonosság kockázatát. Fontos egyébiránt, hogy a két szereplő között nem alakul ki konfliktus.
A munka legkülönösebb jellemzője, hogy miközben egymást követik az elvileg feszültséggel teli, fejben/papíron jól megkomponált-eltervezett epizódok, növekvő csalódottsággal észleltem: megvalósításkor mindez mennyire súlytalanná lett. Sorra jönnek a vörös hajú, sánta Sebestyén által kiötlött, „fekete mágiával” elegyített, rettentő erőpróbák, mint: késdobálás; a dögkút megszemlélése, egy azzal kapcsolatos rémmese végighallgatása; ki bírja tovább levegő nélkül egy ipari nejlonzsákban; a „halott” galamb újjáélesztése, etc. Azonban mindez – nézőként - hatástalan. A didaktikusság mellett leginkább azért, mert a gyerekszereplők mintha csupán tisztesen fölmondanák a „leckét”; deklarálnak. Mindez egyfelől iskolásan teátrális, másrészt steril. Két okból tartózkodom attól, hogy sarkosabban fogalmazzak: a gyerekek mindegyike különösen megterhelő feladatot vállalt, erős pszichés nyomásnak téve ki önmagát. Elszántságukat – noha ez nem esztétikai kategória - méltányolom. Emellett zavartan állok a fiaskó előtt; Sopsits Árpád ugyanis bizonyítottan képességes színészvezető. A Céllövölde, de kiváltképp a Torzók egyik, sőt, talán legnagyobb erénye, a gyerekszereplők nagyszerű kiválasztása, instruálása, jelenléte. Esetünkben azonban a tizenévesek nem tudtak azonosulni, eggyé válni a szerepükkel; rutin híján nem is alakoskodtak, vagy pózoltak. Ugyanakkor: a két barát, sors- és játszótárs”, Jakab (Erőss Tamás) és Sanyi utolsó, hátborzongató jelenetében Vilmányi Benett rendkívüli; ennek az epizódnak (kerülve a rébuszokat: közös, önkéntes halál) puszta végignézéséhez is meglehetős elszántság szükséges.
Az alkotás gyengéje továbbá - és ez elválaszthatatlan a gyerekszereplők megítélésétől - a kimódolt forgatókönyv, így a mesterkélt dialógusok, kiváltképp Sanyi egyszerre művi és tudálékos monológjai. Leegyszerűsítve: A hetedik kör ab ovo ösztönfilm, a szövegek azonban hangsúlyosan „irodalmiasak” (azaz, affektáltak). Ez pedig föloldhatatlan ellentmondásokhoz vezet. A beszédmód olyannyira mesterkélt, „csinált” (és nem pedig elemelt, stilizált!), mint a feszület alatt hirtelen (nép)táncra perdülő Gábor atya látványa.
Kevesen tudnak olyan hitelesen, megrázóan szólni a gyereklét valóságáról, ellentmondásosságáról, igazságáról, kegyetlenségéről, mint Sopsits Árpád. A hetedik kör azonban nem képvisel azonos minőséget a Céllövöldével, különösen nem a Torzókkal; hiába idéz föl mindkettőből – egyébként szellemesen -- gyorsan fölvillanó, majd eltűnő képkockákat a rendező. A trilógia erőteljes befejezése, a párdarabokkal egyenrangú mű létrehozása kudarcosnak bizonyult.
