A pankrátor

A hús szilaj himnusza

Bemutató: 2009. május 21.

Darren Aronofsky nagy költségvetésű filmje, a Forrás a 2006-os év egyik legsúlyosabb anyagi katasztrófája volt, és a financiális fiaskó kispadra zavarta a nagyszerű rendezőt. A hollywoodi retúrjegyet Nicolas Cage által kívánta megváltani, de a sztár kalandos körülmények között végül elállt A pankrátor főszerepétől -- és ekkor jött Mickey Rourke.

Katedrálist emelni mindabból a szarból, amit rálapátolt az élet

A legendás karriergyilkos, akit generációja legjobb színészei között emlegettek, ő azonban konok következetességgel rombolta porig szakmai reputációját. A 9 és fél hét és az Angyalszív sármos sztárja a szó szoros értelmében szétverette magát a ringben (nyolc profi meccs, hat győzelem és két kiütés, két döntetlen; más megfogalmazásban szilánkosra zúzott arccsont, törött orr, felszakadt nyelv, elrontott plasztikai műtétek), felitta a skót whiskyfőzdék többéves termelését, felszippantotta a kolumbiai kokainkartell észak-amerikai exportjának döntő hányadát, és kiíratta magát Hollywood nagyhatalmú producereinek telefonkönyvéből. Iparági szinten léptették le, szakadt lúzerré vált, munka és pénz nélkül tengődött évekig, Aronofsky irányítása mellett azonban képes volt katedrálist emelni mindabból a szarból, amit rálapátolt az élet.

„Utálom a ’90-es éveket” – mondja Randy „The Ram” Robinson a film egyik kulcsjelenetében. A keresztény civilizáció kronológiájától alig húsz évvel van lemaradva; 8 bites Atari konzollal játszik, germán metálra (Accept: Balls to the wall, 1983) rázza a fejét, és utcai telefonfülkékről intézi üzleti ügyeit. Nem a világ megváltása végett töri ronccsá magát a ringben; maréknyi dollárért vérzik esténként, javadalmazása még a lakókocsi bérlésére és az önfenntartás alapvető szintjére sem elégséges. Önnön személyiségét és társadalmi szerepét csakis a szorítóban képes definiálni, fogyatkozó számú rajongója és tisztelője tartja életben, az átlagpolgárok pedig úgy tekintenek rá, mint egy kivénhedt, drabális bunkóra.

„Utálom a ’90-es éveket”

Összeesik az öltözőben, nyitott szívműtétet hajtanak végre rajta, az orvos eltiltja a bunyótól, egyetlen lánya szóba sem akar állni vele, szakmai halottnak titulálják, és saját maga sem hisz benne, hogy lehet még egy dobása az életben. Ezt a karaktert és ezt az alapkonfliktust körülbelül ezerféle módon lehetett volna elrontani, nézhetetlen giccsé silányítani, Rourke azonban egy olyan ember gesztusaival beszél az esendőségről és a veszteségről, aki nem sumákolta el az élet nehezét - bőven kijutott neki a fájdalomból és a kudarcból, vállalta a kockázatot, és királyi méltósággal bukott el a küzdelemben, hogy saját hamvaiból támadhasson fel utóbb.

A pankrátor egyértelműen Mickey Rourke filmje, totális one man show. A csodálatos Evan Rachel Wood, a fiatal amerikai színésznők egyik legkiválóbbika szinte elsikkad mellette, az összetört arcú veterán által felállított szakmai szintnek csak Marisa Tomei képes megfelelni. Cassidy figurája tökéletes szimmetriát mutat a címszereplő alakjával: egy érző és vérző szívű, kilátástalan helyzetben tengődő, a társadalom peremére szorult striptáncos, akit kegyetlenül visszautasítanak a fiatal kuncsaftok, s csakis napi megaláztatások árán képes biztosítani fia neveltetését. Mindketten prostituáltak, akik a normálisnak mondott polgárok agresszió és szex utáni vágyait elégítik ki professzionális módon – sorsuk párhuzamos, tragédiájuk pedig szükségszerű.

A 2008-as év legmegrázóbb és legragyogóbb színészi alakításai

Bár sem Marisa Tomei, sem Mickey Rourke nem kapta meg az Oscart (valószínűleg diplomáciai konszenzus rejlik az eset hátterében, hiszen zilált pályafutása során túl sok hollywoodi hatalmasságot sértett vérig ahhoz, hogy ilyesféle díjakat adogassanak neki), kétségtelen tény, hogy a 2008-as év legmegrázóbb és legragyogóbb színészi alakításait csodálhatjuk meg Aronofsky filmjében. Mestermű született, amelynek megtekintése minden filmbarát elemi kötelessége.