DVD: Kínzó közelség

A civilizáció vége

Vannak filmek, amelyek főcíme után az ember ingerülten áll fel a tévé elől. Rossz esetben a bántóan gyenge színvonal miatt – de van, hogy épp azért, mert túl jól sikerült a film. Túl hihető lett.

Ez a helyzet Neil LaBute Kínzó közelség című, itthon – egyébként érthetetlen módon – csak DVD-n megjelent filmjével is. Az emberi faj legsötétebb, legocsmányabb oldalaira mutat rá, a szó szerint értett civilizáció csupán látszólagos mivoltára – s teszi mindezt úgy, hogy a néző nem kapja meg a lehetőséget arra, hogy megnyugtassa magát: ez csak sarkítás, túlzás, a feszesebb dramaturgia megkívánta sűrítése a rossz tulajdonságoknak. Nagyon is könnyű elhinni, hogy mindez nemhogy bármikor megtörténhet, de (talán) kevésbé látványosan, kevésbé hangosan minden nap meg is történik. És nem csak Amerikában.

Kevésbé látványosan, kevésbé hangosan minden nap meg is történik

LaBute egy jól bevált trükkhöz nyúl: tudja, hogy ha közhelyes témáját úgy tálalja, hogy a sablon két összetevőjét felcseréli, egész más hatást érhet él; mint Ozon, aki egyszerű „szerelmi” történetét a végén kezdte mesélni az 5x2-ben – máskülönben nem nagyon talált volna stúdiót, aki nem utasítja vissza. Ha ugyanis a film rosszfiúja lenne fehér, s az ártatlan fél fekete, a nézők háromnegyede ásítva kapcsolná ki a tévéjét (persze nem járnának jól vele): egyszerű rasszizmus-tanmesét már mindenki tucatnyit látott. A Kínzó közelségben azonban a vegyes pár költözik a gazdag feketék negyedébe, s a fekete, a fajelméletet alapvető igazságként kezelő szomszédjuk csőrét csípi a hely szellemébe rondító fehér férfi jelenléte.

Hogy a Samuel L. Jackson játszotta rendőrrel nincs minden rendben, az rögtön látszik: szeretetnek álcázott fasizmussal, vérbeli liberalizmus-ellenességgel neveli gyerekeit (az anyuka pár éve meghalt). S hogy a nevelés nála korántsem csak a gyerekek számára van félretéve, az is hamar egyértelművé válik: új szomszédjával való első találkozásakor rögtön rablást imitál, hogy a férfi megtanulja, nem állunk szóba idegenekkel. Ilyenek a módszerei: a területére átdobott csikket például a szomszédék légkondijába szögeli, pusztán okító szándékból.

Aztán hamarosan kiderül, hogy más is van a szándék mögött: a zsarunak elég alapos elképzelései vannak arról, hogy kinek hol a helye a világban – csak épp az alapos elképzelések kialakításához elég egyetlen pillantást vetnie bárkire. Egyre nő tehát a feszültség – és ezt nem árt hangsúlyozni: nő a feszültség. Fokozatosan, okosan építkezve, alulról fel-feltörve – nincs szó akciófilmes tempóról, nincsenek előre lejátszott meccsek, nincs egyértelmű végkifejlet. Pedig sokkal könnyebb lett volna így rendezni a filmet.

Kinek hol a helye a világban

Samuel L. Jackson élete egyik nagy alakítását nyújtja: másodpercről másodpercre fordít köpönyeget, a jóindulatú úrtól az elmebeteg pszichopata állatig mindent eljátszik, és hátborzongató vigyorral mutat ablakot két szerepe között. De ami azt a bizonyos pluszt adja: tökéletesen játssza azt is, hogy karaktere szerepet játszik. Nincs egyetlen perc sem – talán az önmagából kifordult, ösztönösen brutális pillanatokat leszámítva –, amikor egyértelműen eldönthető lenne, mennyire őszinte, mennyire manipulatív aktuális figurája; valami mindig gyanús benne, de sosem világos, hogy pontosan micsoda. S mindvégig ott van Jacksonban a megkérdőjelezhetetlen, egyértelműen magáénak tudott, mindent uraló hatalmi pozíció is – félelmetes, hogy ez viszont mennyire természetesnek tűnik. Olyannyira, hogy a tisztességes, hosszú (csak épp a felirat hiányában angolul nem beszélők számára értékelhetetlen) extrák közt szereplő Így készültben még mindig nem szívesen nézzük és hallgatjuk Samuel L. Jacksont. Ez a rendőr jó időre beleég a retinába.

A házaspárt játszó Patrick Wilson és Kerry Washington nem érnek fel Jacksonhoz, de különösebb probléma nincs az alakításukkal. Pedig nem mondható, hogy ők csak mellékszereplők lennének a rendőr lelki terrorjának megéneklésében: a filmen végig ível még egy történetszál is – ezzel végleg meggyőzve az „egyszerű” fajgyűlölet-filmeket unó nézőket is –: a két fiatal házassága is jócskán terhelt. Nincs köztük egyetértés sem a gyerekvállalással, sem a költözködéssel kapcsolatban – paradox módon kapcsolatukon talán még segít is a rendőr által teremtett krízishelyzet.

Ez a rendőr jó időre beleég a retinába

Így tehát a sztori felépítése tanítani való: külön dicséretet érdemel például a rendőr nyugdíjazásának jelenete. Mindaddig ugyanis úgy tűnik – hiszen ő maga így láttatja –, hogy megbecsült tagja a társadalomnak, 28 éves rendőri tapasztalatával kollégái példaképe is lehet, fasiszta módszereit pedig szentesíti azok sikeressége. Ekkor azonban fél perc alatt más nézőpontba kerül a történet: a rendőr környezetében élők pont ugyanazt gondolják róla, amit a nézők is sejtettek, csak addig nem hittek el teljesen – úgy ugyanis még vészjóslóbb lett volna minden egyes jelenet. Innentől durvul el igazán minden: a rendőr még az imádott feleség halálának évfordulóján is azzal foglalkozik, miért ült egy fehér (s persze talán zsidó) férfi kocsijában a nő a baleset idején, s hogy a kórházban nyilván azért halt meg, mert bőrszíne alapján (nem) kezelték. Nincs egy szó sem a gyászra, de van egy egész kisregény a bőrszínekre és vallásokra.
És hiába oldódik meg végül a beköltözés óta tartó probléma az utolsó kockákon, semmi biztosíték nincs arra, hogy az első randi óta jelenlévő probléma valaha is megoldódik. Kétséges, hogy talál-e olyan helyet a világban a fekete-fehér pár, ahol békében élhetnek, nem tudhatjuk, túléli-e kapcsolatuk a külvilág folyamatos számonkérését. A Kínzó közelség után nem tennénk rá egy lyukas garast sem.