DVD: Margot az esküvőn

Pályázat a zárt osztályon

Aranykorát éli egy műfaj a filmiparban, amelyet elnevezés híján senki nem tud a helyén kezelni: a Margot az esküvőn-t is vígjátéknak hazudja a legtöbb ismertető. Ki kéne mondani: a nagyipari termelés miatt szükség van egy új megnevezésre – legyen mondjuk trash art-movie, netán art B-movie. Mindkettő találó: ebben a zsánerben B-kategóriás mindaz, amit az úgynevezett művészfilmekben A-val lehetett jelölni – Baumbach remeke a műfaj alapfilmje lehet.

Kerülni kell a látványos, különleges, pláne viharos érzelmeket

Eme art B-movie témája nem lehet más, mint az út lélektől lélekig – ám kerülni kell a látványos, különleges, pláne viharos érzelmeket. Fél mondatnál hosszabb összefoglalást igénylő történet nem is bukkanhat fel a filmben, legjobb, ha nem is nagyon van – mind az érzelmeknek, mind pedig a vélt vagy valós történetnek a néző fejében kell megszületnie, amit persze nem szabad túlerőltetni. Így a jellemábrázolást jobb, ha egy-egy felzokogás hirtelen bevágásával, a lélekrajzot és a karakterek kidolgozását pedig abszurdba hajló, oda semmiképp sem illő mondatokkal és eseményekkel pótoljuk. Hogy mégis egyértelmű legyen: figuráink igen összetettek és cseppet sem egyszerűen kiismerhetők, párbeszédeik nélkülözzék az életszerűségnek akár csak csíráját is. Bátrabbak a polgárpukkasztásig is elmerészkedhetnek. Mindezek ellentéte rendkívül kispolgári volna, és egyébként is, elhasználta már az ilyesmiket a régi idők mozija.

Mindeme új erények csodálatos bemutatóját tárja elénk Margot másfél órája. Már az első harminc percen belül (ez az a hossz, ami után mindenképp érdemes kikapcsolni a lejátszót és elmenni inkább sétálni) mindből kapunk valamennyit. Bevágott, jelentés és kontextus nélküli maszturbálást; párbeszédet a 13-14 éves gyerekek és egy húszévesforma lány között, melyet utóbbi (kinek egyébként am block kimaradt a jelleme és aktív szerepe a forgatókönyvből) úgy zár le, hogy „Szerinted az anyád baszható? Én lefeküdnék vele, ha leszbi lennék”; egy anyukát, aki fenemód életszerűen nem évszámmal, hanem úgy határoz meg egy időszakot, hogy „Tudod, amikor basztam mindenkivel”; valamivel később ok, jelentőség és következmény nélkül bekakiló felnőtt nőt, hasonlóképp medencébe eső és ott kis híján megfulladó fiúcskát (aki néha azzal a fontos közlendővel áll anyja elé, hogy „Tegnap éjjel maszturbáltam”) és egy közepesen átlagos vőlegényt, aki szeretett menyasszonyával való összes társalgását a „Basszunk” formulával zárja le.

Figuráink igen összetettek és cseppet sem egyszerűen kiismerhetők

S hogy a vizuális élvezetek se maradjanak el ebben számottevő történettel nem bíró, nagy vonalakban két lánytestvér szeret-nem szeretjéről és egy emiatt csaknem meghiúsuló esküvőről szóló filmben, arról is tesz a lelkes stáb. A kép mindvégig olyan, mintha a stréber világosító rá akart volna tenni a dogma egyik szabályára („ne legyen mesterséges világítás”) egy lapáttal („...és másmilyen se”). Az operatőr pedig pontosan tudja, hogy a filmművészet egyik legeredetibb trükkje a kamerarángatás, s hogy stréberségben ő se maradjon alul kollegájától, még az állóképek felvétele közben is úgy rángatja a kamerát, mint részeg matróz a törött hajókormányt.

Mindemellett épp csak el nem sikkad, hogy a közép-bárgyú sztori rettentő zavaros fragmentumokból lett összetákolva – talán ha nem értjük, amit látunk, hajlamosabbak vagyunk azt hinni, egyáltalán volna mit érteni. A színészek fantasztikus érzékkel alkalmazkodnak a trash art-movie újszerű elvárásaihoz: Nicole Kidman élete egyik legjellegtelenebb alakítását nyújtja, amiben hasonlít filmbeli testvérére, Jennifer Jason Leigh-re. Jack Black -- a romantikus filmek bociszemű sztárja, máskor Adam Sandler mókás vigyorú jobb keze -- lenullázza játékát abban a jelentős időben, amikor sír – valahogy úgy, ahogy a South Park kétdimenziós figurái szoktak a zokogást parodizáló jelenetekben.

A sztori rettentő zavaros fragmentumokból lett összetákolva

Margot esküvője talán esélyes lenne a fent megidézett pszichiátriai filmpályázaton, s talán hivatkozási alap lesz a film értékeiből kiábrándult filmesek között – addig is maradjunk annyiban, hogy ez a legidegesítőbb film, ami képernyőre kerülhetett az Ideglelés óta.