Kill Bill: Vol. 2

A tudattalan bosszúja

Bemutató: 2004. április 29.

Lassan egy éve foglalkoztat az a kérdés, hogy vajon tényleg csak a hosszúság miatt és utólag szelte-e ketté Quentin Tarantino a filmjét, vagy valami más, ravaszabb indok bújik meg a váratlan bejelentés mögött. Mindenhol valamiféle titkolózást, összeesküvést sejtő lelki szemeim már látni vélték azt a folytatást, mely utólag értelmet ad a felezésnek. Szinte biztos voltam benne, hogy nem sima forgalmazási okokról van itt szó, reveláció erejű második részt vártam, mely nem egyszerűen tisztázza, hanem visszamenőleg átértelmezi az első részben látottakat. Nos reveláció nem történt, sőt, ennek a második résznek kifejezetten árt, hogy elődje már útnak indult a feledés kártékony homálya felé.

Uma Thurman egy nyitott sportkocsiban ül a volánnál és a kamerába beszél. Mondandójából kiderül, hogy éppen Billhez tart, mindenki mással végzett már, de bosszúvágya mit sem csökkent. Így kezdődik a folytatás és ekkor még nem sejtettem, hogy a Vol. 2 legizgalmasabb pillanatait látom éppen. Újat, váratlant, kizárólag ez a kamerába beszélés tud hozni, ami ezután következik sajnos túlságosan is kiszámíthatóan jut el a végkifejletig. Hiába próbál a rendező igazi no-way-out szituációkat teremteni főhőse számára, hiába a képi- és verbális poénok arzenálja, a gondosan kidolgozott dramaturgia és a jelenetek tökéletes kézben tartása, a film nem tudja tartani az első részben diktált iramot, a nyitva hagyott ajtókat túlzott vehemenciával, a feladott labdákat leplezett ügyetlenséggel csapja – le vagy be, igazából mindegy is.

Bár a Ponyvaregényhez, vagy a Jackie Brownhoz mérhető szerkezeti bravúrt az első Kill Bill epizód sem mutatott fel, a második rész már menthetetlenül lineárissá válik, és kizárólag a bosszú további lefolyására koncentrál. A múlt eseményeit flashbackek mesélik el, eltűnik az idősíkok egyenrangúsága, és megjelenik egy fővonal a történetben. A Vol. 1 egyik nagy vívmánya az volt, hogy az egyes fejezetek csak laza szövetségesei egymásnak, egy kirakós játék darabjai melyeket egyelőre csak leraktak elénk, a kapcsolódási pontokat nem minden esetben értjük. Nincs jelenje a filmnek, nem találunk semmilyen fogódzót arra nézve, hogy a szamuráj-narrátor mikor meséli a történetet és honnantól kezdve éli meg azt, mint ismeretlen jövőt.

A második rész ezt a demokratikus-kaotikus viszont szünteti meg tulajdonképpen már az első képpel, ahol éppen az előbb felvetett problémára ad egyértelmű választ: megmutatja Uma Thurmant miközben narrálja a filmet. Ez önmagában zseniális húzás lenne, hiszen ezáltal a néző hirtelen fix nézőpontot kap. Az „útban Billhez” állapota, ahonnan még egyszer feleleveníti az elmúlt négy év és az azt megelőző időszak fontosabb eseményeit, az utolsó fejezettől eltekintve az egész filmet lefedi. A jelenet fekete-fehérsége egészen más jellegű, mint az első részben, amikor harc közben vált át a film, más a funkciója is. Itt ez a rövid kép egyértelműen kiemelődik a film fejezetei közül, és a mindkét rész intrójaként funkcionáló, a halálra rémült sokkos állapotban lévő Thurman közelijét mutató kép párja lesz. A két Kill Bill film tulajdonképpen ennek a két beállításnak a részletezése, elemző kifejtése. Az egész film nem más, mint egy tudatállapot, a Billhez tartó út egyben belső utazás is, és ezt a sejtést igazolja a film zárlata is, de erről majd később.

Mivel már a második epizód legelején kiderül, hogy mindezt a Bill háza felé tartó Beatrix Kiddo (időközben kiderül, hogy így hívják a főhősnőt) meséli el nekünk, és nem egy későbbi, vagy egy korábbi Betraix Kiddo, még kevésbé lenne szükség kronológiára, hiszen tudjuk, hogy a végén hova fogunk kilyukadni. Ehhez képest kiderül, hogy az első rész a maga összevisszaságában lezárult. Egyetlen további jelenettel gazdagodik csak a repertoár, látjuk Bill és Kiddo találkozását közvetlenül az esküvői vérengzés előtt, ez a jelenet azonban, valljuk meg szinte teljesen fölösleges, hiszen az utolsó fejezetben, amikor ők ketten újra találkoznak, gondosan megtárgyalják a történteket. Ezen kívül még két apró adalékkal gazdagodik az első részben látott mozgókép. Egyrészt megtudjuk, hogy a halálos viperák nem az esküvőn, hanem a ruhapróbán ütöttek rajta a jobb sorsra érdemes amerikai bunkókon (és az arán, aki persze kifinomult), továbbá, hogy a Crazy 88’s névre hallgató csoportosulás nem rendelkezik 88 taggal, csak azért hívják így magukat, mert szerintük ez olyan „cool”.

Nem rossz, színtiszta Tarantino humor, de azért bevallom én többre és valami nagyobb szabásúra számítottam ezen a téren. A második rész tehát valóban a bosszúhadjárat második felét meséli el, három ember neve még érintetlen a halállistán, most hozzájuk látogat el az anyai ösztöneiben sérült, gyilkos ösztöneiben viszont sérthetetlen, Black Mamba fedőnevű professzionális bérgyilkos. Továbbra is kőkemény harcosok csapnak össze, akik félelmetes érzékkel anticipálják egymás akcióit és reakciót, az egyes párviadalok kimenetele bármelyik fél győzelmével végződhetne, sőt Thurman figurája jóval többet van a földön, mint a többiek, a bosszú nem szuperhősi jellegű, inkább spagetti westernes, ahol a hős elsősorban nem képességeiben, sokkal inkább igazságában és a végzetben hisz. Ilyen értelemben Beatrix Kiddo úgy megy előre, mint egy faltörő kos, és ahogy az a faltörő kosok esetében lenni szokott, sokszor alaposan pórul jár.

Mert bár az egyetlen igazán gonosz, Elle Driver kivételével mindenki igazat ad a Black Mambának, profi gyilkosokról lévén szó, bármelyikük gondolkodás nélkül végezne vele, akár önvédelemből, akár csak úgy sportból. Ahogy a Michael Madsen által még a tarantinói univerzumhoz képest is egészen zseniálisan megformált Budd mondja bátyjának: „Az a nő megérdemli, hogy bosszút állhasson. Mi pedig, hogy meghaljunk, de ő is.” Ebben a két mondatban ott rejtőzik az egész világ szellemisége, együttérzés és könyörtelenség furcsa kettősége, mely csak annyira paradox, amennyire maga az élet is az. Budd az egyetlen férfitagja a viperáknak és feltehetően ő a leggyengébb eresztés is, pláne hogy módszeres önpusztítással és sorozatos megalázásokkal tarkított önkéntes száműzetésbe küldte magát.

És ez is remek húzás: akitől a legkevésbé várnánk, a megcsömörlött, bűntudattól szabadulni képtelen, melankolikus, pocakos suttyó, jut a legközelebb ahhoz, hogy megállítsa (értsd: kinyírja) az arát. De neki sem sikerül, ahogy senki másnak sem, ami önmagában még nem lenne baj, az azonban igen, hogy ez a három halál fantáziátlanul és mesterkélten követi egymást, mindhárman egyetlen jelenetsor következményeként, melyet a főhős visszaemlékezéseiből ismerhetünk meg. Pai Mei képességeinek ismert vagy titkos elsajátításai segítik ki Kiddót mindhárom esetben, ettől azonban az ideáig zseniális fordulatokban és ötletekben bővelkedő film éppen a váratlanságát veszíti el. Tarantino egyetlen múltbéli eseményből és annak központi figurájából akarja megoldani a leszámolás háromötödét és a második epizód több mint a felét. Hiába humoros és érdekes maga a Pai Mei templomnál játszódó és az azt megelőző jelenet, az egész filmet nem képes elvinni a vállán.

Gondjaim vannak a szövegekkel is. Ezek a szövegek nem igazi „tarantinós” szövegek, egész egyszerűen túl vannak spilázva. A szereplők fennkölt iróniával, választékossággal, majdhogynem modorosan szólalnak meg, és ez annyira nem vicces, mint amennyire vicces próbál lenni. A korábbi Tarantino filmek zseniális dialógusai nem önmaguktól zseniálisak, hanem a helyzetektől melyekben elhangzanak, attól, hogy jelen időben alakulnak ki szoros összhangban a cselekmény fordulataival. A Kill Billben a hősök belépnek a képbe, csak azért, hogy jópofákat mondhassanak, a dialógusok nem a történések közben és azok következményeiként alakulnak, sokkal inkább előre kiötlött frappáns monológok, melyek mögül hiányzik a történés.

Ennek legerőteljesebb példája Elle Driver ismertetője a kígyóról, amit valóban le is írt egy papírra, hogy a megfelelő pillanatban felolvassa. Előre felkészült egy Tarantino monológból, mely ezzel spontaneitását veszti és érdektelenné válik. Ugyanez a helyzet Bill monológjával a szuperhősök és átlagemberek közti különbségekről. Hiába, hogy a beszéddel párhuzamosan akció is zajlik (sanyargatja Kiddót), a kettőnek semmi köze egymáshoz. A Ponyvaregény híres bibliai idézete hasonlóan előre elkészített monológ, de azáltal, hogy többször, több szituációban halljuk szerves részévé válik a figurának, a helyzeteknek és végső soron ennek a világnak is.

A film zárlata, pedig egészen más, kissé zavarba ejtő irányba viszi el a filmet, túlságosan is közel a másik nagy amerikai rendezőguru Kék bársony című mesterművéhez. Az anyai hasfalra belülről és kívülről egyszerre tüzelő gyermek és apa ismét egyszerre nyit ártalmatlan vízipisztoly tüzet az éppen hazatérő anyára. A hasfal két oldala időközben meleg családi otthonná egyesült, amely csak az anyát várja vissza, aki viszont nem fogadja el a családi viszonyok ilyen jellegű rendeződését, lány és apa az ő szemében nem férhet meg együtt, akármilyen hívogató is ez a békés otthon.

Szülés utáni kóma, majd a trauma feldolgozása, a tudatalatti viharai bosszúhadjárat képében kerülnek a felszínre, az anyai féltékenység el akarja pusztítani az apát. A számos filmes utalás és átvétel után a Kill Bill a végére még a vérfertőző antik tragédiákkal is kacérkodik egy keveset, melynek kapcsán persze David Lynch neve is felmerül. Nem tudom, hogy jó ötlet-e, ha Tarantino ilyesmibe ártja magát, érzésem szerint ez nem neki való, ezekről a dolgokról nem tud annyit, mint Lynch és ez a filmen is meglátszik. A Kill Bill zárlata túlságosan szentimentális, helyenként didaktikus és - ahogy az irónia szép lassan eltűnik belőle - giccses is.