Kungfu katasztrófa

Kritika: Az utolsó léghajlító

Az film azonos című rajzfilmsorozat adaptációja (amelynek jómagam egyetlen epizódját sem láttam), egyben egy trilógia első részének tervezték. Szerintem ember nincs a Földön, aki a megnézése után kíváncsi lenne a folytatásokra. A Hatodik érzék rendezője fabrikálta mindezt össze? Döbbenet.

Bár van benne akció, a film mintha kizárólag expozícióból állna, úgyhogy szájunkba rágják a mesét rendesen. Négy nemzeté a világ: a Tűz, a Víz, a Szél és Föld népe közti béke fenntartása egy kiválasztott vállán nyugszik, ám az utolsó ilyen avatárnak (má’ megin’, isten irgalmazz) száz éve nyoma veszett és a Tűz népe azóta törekszik a többiek leigázására. A Vizesek rábukkannak Aang, a gyerek-messiás összefagyott testére, aki visszatér a tetszhalálból: a srácnak szembe kell néznie elrendelt sorsával és gyávaságának emlékével.

A forgatókönyv szégyen, tele szükségtelen narrációval és erőltetett magyarázgatással. A dialógusok hullamerevek, és nem segít rajtuk, hogy a színészek alakításai egy hetvenes évekbeli low budget kungfufilm szereplőinek spilázására emlékeztetnek. A szöveg a feleslegesben fetreng: a figurák vagy olyasmiről beszélnek, ami képen kívül történt/történik, vagy azt a látványt írják le, amelynek a néző is tanuja. Az egész film mintha valami nagyobbnak a csonkja, zanzája, kegyetlen-buta erővel dióhéjba tunkolt változata lenne. A teljes sorozaté, másfél órába.

A figurák nem tudnak fejlődni, mert egyetlen jelenet sem tart egy vagy két percnél tovább. A Shyamalan szereplőgárdája láttán nyilvánvalóvá robbanó látens rasszizmus akár vicces is lehetne, ha nem lenne ennyire szánalmas: a Víz népét (a sorozatban eredetileg ők ázsiaiak) fehér waspok alakítják, míg az intrikusok szinte kivétel nélkül sötétebb bőrárnyalatban feszítenek (szó szerint). Az indiai származású Shyamalan Michael Jackson-szindrómában szenvedne? Mert ezt a fajta szereposztást még csak a fehérek tehetsége sem indokolja, kutyaütő színész mind egy szálig. Shyamalan - akár még csak nem is tudatosan - megvetné a saját fajtáját? Borsódzik az ember bőre. Kellemetlen nézni.


A vizuális megvalósítás aspektusa az egyetlen, amelynek kapcsán Az utolsó léghajlító-ról akár csak minimális pozitívumot is lehet mondani. A film kellően epikusnak látszik, köszönhetően a profi operatőri munkának és a 2.35:1-hez arányú fényképezésnek (Shyamalan A sebezhetetlen óta most forgatott először ebben a képarányban). A speciális effektek látványosak és teljességgel hihetetlenek, bár meg kell hagyni, hogy ennek a bizonyos léghajlító technikának a megjelenítése eredetire sikerült. Shyamalan ügyesen tud akciót rendezni, folyamatos, fluid beállításokkal dolgozik, mintha táncot vinne filmre - érződik, hogy a különlegeset szeretné egyedi módon megmutatni nekünk. Kár, hogy az egész filmben nincs feszültség, sem baktériumnyi lendület. Hogyan féltse a közönség azt a főhőst, akiről vagy tucatszor elmondják: ha esetleg feldobja a talpát, nyugi, fel fog éledni. Így vész el a történet tétje.


Az utolsó léghajlító egy tömegszerencsétlenség, már unom ismételni. Egyik-másik akciójelenet kivételével az ég egyadta világon semmi nem működik benne, A fantasztikus filmek rajongói dermedten kutatják Shyamalan rettenetes mutációjának okát, mert kétségtelen: ekkora tehetség ekkorát zuhanni ilyen rövid idő alatt nem szokott. Pedig olyan túlságosan nem nehéz a megfejtés, elég végigolvasni a rendező az évek során tett nyilatkozatait. A szabadjára engedett ego borzalmas dolog.