Lassú tükör

Álomlabirintus, kijárat nélkül…

Bemutató: 2008. április 24.

A Buharov testvérek ismét az emberi lét és a mozgóképi kifejezés különös határvidékeire kalauzolják a nézőt. A Lassú tükör álom és valóság, élet és halál, játékfilm és kísérleti film határán áll, és nyolcvan hosszú percen keresztül azon tétovázik, hogy melyik irányba is mozduljon el.

Létmetafóra, Buharov módra

Lassú tükör – már magából a címből is sejthető, hogy nem könnyen emészthető alkotással van dolgunk. Hiszen hogyan is lehetne lassú egy tükör, amelynek éppen az a feladata, hogy kizárólag a jelenidővel foglalkozzon? A tükörnek nem lehet köze sem a múltunkhoz, sem a jövőnkhöz, csakis ahhoz az egyetlen pillanathoz, amikor a jövőnk múlttá válik. Persze a Buharov fivérek erről is másképp vélekednek. Szerintük nagyon is létezik olyan tükör, amely folyton késésben van, amelyik mindig mást mutat, mint amit kéne. Nevezetesen: az emberi önismeret.

A filmben fölbukkanó szereplők folyamatosan próbálják önmagukat és egymást megérteni, ám többnyire sikertelenül, hiszen végül mindig visszasüppednek az otthonosságot jelentő előítéleteikbe és ideológiáikba. Legtöbbjükkel abban a kitüntetett pillanatban találkozunk, amikor végre szembenézhetnének rejtett félelmeikkel, vágyaikkal, tehetetlenségükkel, és mindenekelőtt elkerülhetetlen sorsukkal. Aztán ez a pillanat rendre elmúlik, méghozzá nyomtalanul.

Mindenki a számára teremtett álomlabirintusban bolyong

Ott van például a rejtélyes okokból tolószékbe kényszerült fiatalember, Egon, aki folyamatosan küszködik saját kiszolgáltatottságával. Aztán ott van az a két özvegy, akik a halállal szembesülés traumájában találnak egymásra. Szerelmük lassú kivirágzását és gyors hervadását követhetjük nyomon.  Feltűnik még a vásznon egy jóstehetséggel megáldott, avagy megvert kisfiú is, aki a felnőttek rideg világát, és saját álmait próbálja megérteni. Mindannyian önmagukat keresik, de sehol sem találják.  Ezek a párhuzamosan futó cselekményszálak azonban nem fonódnak szorosan egymásba, csupán egy-egy kitüntetett csomópontban találkoznak.

A leghangsúlyosabb ezek közül – mely egyben a film kulcsjelenete is – az, amikor az összes szereplő összegyűlik, hogy részt vegyen egy misztikus álomszertartáson. Szorosan egymás mellett fekszenek, de tudomást sem vesznek egymásról, hiszen mindegyikük a saját álomvilágában van elmerülve. Ez volna hát a Buharov fivérek világmetaforája. Objektív valóság nem létezik. Mindenki a számára teremtett álomlabirintusban bolyong, és keresi a kijáratot, de hasztalan.

Ezt a hatást csak erősíti a film sajátos cselekményszövése, amely fölött nem a játékfilmes montázsnál megszokott térbeli, időbeli és ok-okozati összefüggések, hanem sokkal inkább egy ezeket többnyire felrúgó álomlogika uralkodik. Persze ilyen jellegű álomfilmekkel időnként találkozhat a magyar néző, elsősorban David Lynch munkásságában, azonban a Lassú tükör esetében mégis kicsit másról van szó.    

Fő a spontaneitás

Mind a Hollywoodból (Lynch), mind a távolkeletről (Kitano: Takeshis’) érkező álomfilmekre jellemző, hogy a látszólag összefüggéstelen cselekményt, a különösen látványos és artisztikus kivitelezéssel igyekeznek ellensúlyozni. A Buharov testvéreknél azonban épp az ellenkezője történt. Náluk ugyanis a művészi koncepció részét képezi a Super8-as nyersanyagra való rögzítés, az amatőr színészek kizárólagos alkalmazása, és a többnyire gyenge bevilágítás. Emellett valószínűleg az eddig készült Dogma-filmekben nem látható annyi kameraremegtetés, mint a Lassú tükör nyolcvan percében.

Mindez persze magyarázható ezen elemek atmoszférateremtő hatásával, mi több az alkotók avantgard iránti vonzalmával, vagy akár azzal is, hogy munkamódszerük alapvető elve a spontaneitás, a nézőben időnként mégiscsak felmerül a gyanú, hogy ebben a filmben mintha mindenki improvizálna. Nem csak a színészek: az operatőr, a rendező, és a vágó is, ráadásul egymásról mit sem tudva, akárcsak a filmbéli karakterek. (Ilyen momentum például a film meglehetősen hosszúra sikerült, egybeállításos nyitójelenete, amelynek az égvilágon semmi köze nincs a további cselekményhez).

Vannak azért a filmnek olyan szakaszai is, ahol a spontán felszín mögül kikandikál a mindent kézben tartó alkotói tudatosság, és ezek a Lassú tükör igazán értékes pillanatai. A legszebb ezek közül a film zárójelenete. Téli tájat látunk, közepén a tolószékben ülő Egonnal. A kamera elfordul a tengelye körül és hosszan pásztázza a havas vidéket, miközben Egon egyik barátja egy „kispálos” hangulatú, a jelenlétvesztésről szóló dalt énekel. Mire a körsvenk visszatér a kiindulási képbe, addigra Egon már nincs ott, csak az üres kerekesszék. Hát mégis akadt valaki, aki legyőzte a kételyeit, félelmeit és megtalálta a labirintus kijáratát? Vagy inkább végleg elveszett benne? Ez a meglehetősen súlyos kérdés szerencsére nyitva marad.