Piszkozat

James McTeigue: A holló

 

1849, Baltimore. Rejtélyes kettős gyilkosság történik: anya és lánya kegyetlenül kivégzett holttestére találnak egy belülről zárt szobában. Az üggyel megbízott nyomozó (Luke Evans) nagy hasznát veszi rémirodalombeli jártasságának, rájön, az elkövető E. A. Poe egyik novelláját másolta. Eközben maga az író (John Cusack) magabiztosan halad a totális anyagi és művészi mélypont felé. Egyedül gyönyörű mennyasszonya (Alice Eve) menthetné még meg, de neki is egyre nehezebb vállalni a romlott életű férfi iránti szerelmét szigorú apjával (Brendan Gleeson) szemben. A rendőrség kénytelen bevonni a nyomozásba a művészt, mivel a gyilkos tovább folytatja rémtörténetei másolását. Nemsokára hatalmas tétje lesz Poe számára a sikeres nyomozásnak, elmebeteg rajongója szerelmét is elrabolja és fogva tartja. Kényszeríti az írót, hogy újabb novellákat írjon, amit az ő gyilkosságai ihletnek. A dicsőségét vesztett alkotó így kap egy utolsó lehetőséget az élettől, hogy művészként és férfiként is helytálljon.

Mi lenne, ha egy sorozatgyilkos Poe művei alapján végezne áldozataival, és magának az írónak kellene megtalálni a tettest? Sok forgatókönyvíró álma egy ilyen ötlet. Azonnal beindítja az ember fantáziáját. Bizarr halálszekvenciák: lengőbárd közelít egy kiszíjazott áldozathoz, befalazás, élve eltemetés stb. Egy démonokkal küzdő művészlélek mint bottal csinált nyomozó. Ködös, véráztatta éjszakai utcaképek. Jól ismert műfaji kliséket hoz működésbe egy ilyen alapkoncepció. Szinte megírja magát az anyag. Napok alatt készül el az első verzió, mindenhol a legegyszerűbb megoldásokkal, például, hogy a gyilkos az író egyik rajongója, és persze a legkevésbé gyanús háttérszereplő az. A lényeg, hogy a sztori sehol ne akadjon meg, és átjöjjön az ötlet. Az írók ezután kifújják magukat, tudják, még nagy munka előtt állnak, ha igazán ki akarják aknázni a történet potenciáljait. Már neki is állnának a fáradságos alkotófolyamatnak, mikor legnagyobb meglepetésükre a producer, aki szerelmes az anyagba, rábólint az első verzióra. Valahogy így történhetett meg, hogy egy ilyen kezdetleges szkript gyártásra kerüljön.

A stáb többi tagját is a megúszós, 1.O-ás megoldások jellemzik. McTeigue rendezése ötlettelen, egyik szituációt sem képes kihasználni vagy elmélyíteni. Egy TV-rendező jellegtelenségével rohan végig a jeleneteken, és örül, hogy mindent sikerül időre felvenni. John Cusack hol ripacskodik, hol egyszerűen maníros, de a sötét erőkkel küzdő író karakterét egy pillanatig sem kelti életre. Luke Evans teátrális színjátéka pedig komoly csapásokat mér a filmes illúzióra. Egyedül Brendan Gleeson képes értékelhető teljesítményre, de ő is csak zsigeri profizmusból hozza a szerepét. Mintha a jelenetek próbáit látnánk, csak azt nem értjük, a rendező miért nem vette újra az egészet. A történet miliője sem válik hitelessé. Egy füstgép és az utcákra hányt sár elég kevés az igazi atmoszférateremtéshez.

Kidolgozott történet és hiteles környezet nélkül a feszültség sem fog magától létrejönni. Poe a legegyszerűbb eszközökkel érte el a legnagyobb hatást, elég csak a Kút és az inga vagy Kutyaszorítóban rémálomszerű alapszituációra gondolni. McTeigue egy középszerű thrillert nem tud összehozni, Poe látomásos világát már felesleges lenne számon kérni rajta. A holló alapötlete miatt sok szinten működhetett volna, de dacolva minden statisztikai valószínűséggel egyik ígéretét sem tudja valóra váltani. Horrornak vérszegény, thrillernek unalmas, életrajzi drámának légből kapott. Egy A-kategóriás ötlet B-kategóriás megvalósítását látjuk a vásznon, a film egyetlen igazi rejtélye, hogy miért nem csak DVD-n adták ki. Újszerű alkotás születhetett volna nagyobb elszántságú alkotókkal. Mintha egy izgalmas regény első kéziratát olvasnánk, amit azért nem kellett volna megismernünk, mert írója kukájában végezte.