Puskás Hungary

Egy szerény zseni titkai

Foci megy a tévében, jól ismert nevek és sztárok Messitől Ronaldóig, és az jut eszembe, hogy mennyire mást jelent ma egy futballsztár, mint egykor, hisz sokkal több nagy játékos van, sokkal többet látjuk őket, és sokkal inkább a szórakoztatóipar terméke minden kiváló játékos. A 80-as években még sokkal kezdetlegesebb volt mindez, míg a hőskor egyértelműen az 50-es, 60-as évekre esett. A háború után a tömegkommunikáció lendületes fejlődésbe kezdett, így egyre univerzálisabb lehetett a foci (is) – s mire felocsúdnánk már ott vagyunk az 1945 utáni focitörténelem első nagy legendás csapatánál, az aranycsapatnál, és annak legnagyobb alakjánál, Puskás Öcsinél.

Aki persze sokkal több volt szórakoztató-ipari terméknél. A leghíresebb 20. századi magyar ő, igazi mitikus alak, több mint zseniális futballista. Akinek életéről dokumentumfilmet csinálni igazi nagy feladat, azaz szinte lehetetlen küldetés. Hisz kinek nincs egy Puskás-története, ki ne hallott volna róla valamit, ki ne érezné sajátjának a figuráját – a probléma hasonló, mint egy könyv adaptációjánál, csak ezt a „könyvet” az egész világ ismerni véli.

Tudta ezt nyilván Almási is, hisz ahogy a filmhunak is elmondta egy interjúban „…ami engem igazán érdekel, az a titok. Vagyis hogy mi az, amitől ezt az embert rajongásig szeretik?” A kérdés csak az, hogy meg lehet-e ezt tudni úgy, hogy a film készültének idején (2006-ban indult a forgatás) Puskás már évek óta súlyos beteg volt, vagyis aktívan nem vehetett részt a film munkálataiban, így maradtak a szekunder források, archív anyagok, visszaemlékezések, Puskás önéletírása.

A másik a forma problémája – amikor elindult a film, és egy hang (Csuja Imréé) elkezdte mesélni az életrajzot a születésnél, csalódás fogott el. Elvégre egy ikonról, egy félisten legendáriumát nem lehet a kispesti szülőházától indítani. Ráadásul minden a lehető legkonzervatívabb módon kerül elénk, narrátor, fotók, beszélő fejek, jól ismert gólok, kissé kínos digitális, animációs megoldások – a modern dokfilmek amúgy is egyre gyakrabban használják a játékfilmes látványeszközöket.

Ez a mosoly világokat alkotott

Ám lassan elfelejtkezünk mindenről, még akkor is, ha a film láthatóan mindent el akar magyarázni, és minden részletre kitér (holott egy erősen kivonatos anyagról van szól: a 6000 óránál több nyersanyagból Almási szerint egy tízórás film jönne ki – valószínűleg lesz is egy ilyen változat is – a Puskás Hungary pedig csak 100 perc). Apropó a cím: ez is olyan semmilyennek, átlagosnak tűnt, mint ahogy az eredetileg tervezett A valódi Puskás is. Szóval ahelyett, hogy egy felirat tudatná velünk: 1956-ban járunk, halljuk, ahogy a narrátor kifejti az '56-os felkelés okát és mibenlétét.

Mindezek ellenére azt vesszük észre, hogy jól ismert magyarországi Puskás-életút (Helsinki olimpia, négyéves veretlenség, angol-magyar, magyar-angol, berni döntő stb.) történései is frissek, a forradalom utáni időszak Puskás-életrajza pedig sokszor egyenesen újdonság erejével hat. És nemcsak az események frissessége működteti a dolgot, hanem érvénybe lép az a titokzatos jelenség, ami, nehéz ilyet leírni, de Puskás Ferenc lénye volt.

Vagyis a titok, a Puskás-titok (amely szóalkotás szintén bombasztikusnak tűnik, holott valós entitásról van szó) megnyílik.

És ez nemcsak annyit jelent, hogy megelevenedik előttünk egy óriási futballista, aki a legvéresebb ötvenes években vígan zrikálta az ÁVÓ mindenható urát, Farkas Mihályt, akiről a bejárónője jobb híján azt mondogatja „Kicsit buta volt.”, mert nem tudja máshogy megfogalmazni azt a jelenséget, hogy Puskás mindenkinek mindig a szó szoros értelmében adott – ezért is mentek tönkre éttermei, üzemei. Nemcsak abban áll a titok, ahogy bebizonyosodik az, amit mindig is tudtunk, hogy ez az ember mindent tudott a fociról, s megelevenedik előttünk például az, ahogy a Real Madridnál, kétéves eltiltás után egy argentin túrán először pályára lépve egy nagy helyzetben az akkor kissé leírt Puskás visszagurítja a labdát Di Stefanónak, lője be ő, ezzel nyerve meg őt, és lassan mindenkit.
 

A fociról (tehát ez életről) mindent tudott

Nem, Puskást látván-hallván magunkat értjük meg, az országot értjük meg, a világot értjük meg. Hirtelen leesik, a kommunista diktatúra azzal, hogy nem fizette meg az aranycsapat sztárjait, ellenben hagyta őket csempészni, pontosan azt a morális tettestárssá züllesztést akarta megvalósítani, amire Illyés utal az Egy mondat a zsarnokságról strófáiban, vagy a fasizmus kapcsán Fábri mond el Az ötödik pecsét-ben.
Általában Magyarország meglepően (?) rosszul jön ki ebből a filmből – az emigrálás utáni sajtó(rágalom)hadjárat ereje tartja kint Puskást, a rendszerváltás után futballvezető-szervezőnek ajánlkozó Puskást elutasítják, a végefőcím alatt felsorolt, általa edzett klubcsapatok között egy magyar sincs.

De érzelmileg is más szintre kerülünk – egyre többször követjük spanyol barátai példáját, akik a halálhírekor csak sírtak „mint a hülyék”, ahogy maguk mondják. 1969, búcsúmeccs, 1981, visszatérés Magyarországra, sorra jönnek a megrendítő pillanatok.

És ez Almási érdeme is. Hisz az a magától értetődő elv, mely szerint Puskást egyszerűen hagyni kell hatni a vásznon, csak rengeteg munkával és érzékenységgel ültethető át a gyakorlatba. Az irgalmatlan mennyiségű nyersanyag rengeteg utazással, interjúval, kutatással járt, számos archív, amúgy privát anyag pedig most látható először, ami szintén a produkció maximalizmusának köszönhetően került elő. De nem szokatlan az sem, ahogy Almási a háttérbe vonul, hagyja működni az anyagot. És egy ponton túl már tudjuk, hogy minden rendben van, nem érdemel szót a konzervatív forma, a tompa cím (amúgy egy svéd üdvözlőkártyát címeztek így Puskásnak), az idétlen digitális technika.

Mert Puskás megelevenedik.