Wanted

Akció, vagy amit akartok

Bemutató: 2008. június 26.

Timur Bekmambetov rendezőnek olyan, akár egy gyerek. Ezért ő a világ egyik legjobb akciófilmese. Szó szerint nem riad vissza semmiféle vizuális túlzástól – a pörgésre, a túlzásra, az egyes ötletek látványának széthajtására való állandó igénye egyedivé teszi.

A fickó stílusában van valami ártatlan – ilyen rendezőt szül, de nem nevel az a filmes közeg, amely a műfaji mozira, az akcióra, a sci-fire, a horrorra tojik, viszont ahhoz gyenge (mert csak a pofája nagy, de egyébként töketlen), hogy a Bekmambetovokhoz hasonló tehetségeket elnyomja. Szóval nálunk is már csak idő kérdése…

Fizika, olyan Bekmambetovnál nincs. A kocsik úgy bucskáznak át egymáson, mint a Speed Racer-ben, emberek ugranak egyik felhőkarcolóból át a másikba (vagy legalább is majdnem sikerül nekik), képesek a pisztolygolyók útját megcsavarni, és ha kell, elllövik a legyek szárnyát. A lényeg, hogy Bekmambetov univerzuma nem Newton univerzuma.

Nem Newton univerzumában él

Ha a Timuré és (orosz) csapatáé az irányítás, érdekes (Night Watch), sőt, emlékezetes (Day Watch) dolgok születnek. A Wanted, bár forgatókönyve eldolgozottabb, mint a rendező orosz filmjeié, egyúttal kiszámíthatóbb, urambocsá’ unalmasabb is.

És ez a probléma: a Wanted-del nincs semmi új. Hősünk, Wesley (az egyébként mindig szimpatikus James McAvoy) élete egy merő katasztrófa. A csaja egy kurva, aki Wesley „legjobb barátjával” kefél, hivatali munkája szürke, unalmas, stresszes és nem embernek való. Wesley utál mindenkit és utálja önmagát – a fickó pattanásig feszült. Épp jókor jön a feloldás, Angelina Jolie képében, aki egy nap odasétál hozzá, és közli vele, hogy Wesley az ölőmesterek hosszú sorába tartozik, és jó lenne, ha elfoglalná az őt megillető helyét a Gyilkosok Céhében, vagy valami ilyesmiben.

A Wanted Mark Millar képregényes minisorozatából készült, és Hollywood még azelőtt megvette, hogy az összes epizód újságosstandot látott volna. Millar mostanában nagyon megy. A fickó un. high concept-szerző – az alapötletei azok, amelyek szenzációsak. Egyébként fura fazon: árad a dolgaiból a műfaj iránti lenézés, egyfajta distanciát kierőszakoló cinizmus, és mindent átitat nála az extrém erőszak. Ez a kettősség, egy úgy látszik hidegségre áhítozó közegben, sztárt csinált belőle.

A Wanted, az eredeti minisorozat a filmnél jóval inkább tele volt ötletekkel, Hollywood csak a leges-legmagját tartotta meg, azt, hogy valami szerencsétlenből lesz szupergyilkos. A képregénysorozat egy olyan antiutópisztikus világrendben vegetál, amelyben az összes kontinenst szuperbűnözők irányítják, akik már évekkel ezelőtt végeztek a szuperhősökkel, és maga Wesley sem éppen az a kiegyensúlyozott fajta individuum (dióhéjban: egy, a nemi erőszaktól sem visszariadó szociopata).

Eredetileg Wesley sem éppen az a kiegyensúlyozott fajta individuum

A filmváltozat már-már reductio ad absurdum: elvet mindent, ami a Millar-képregényt érdekessé tette (mondom ezt úgy, hogy egyáltalán nem vagyok Millar-rajongó). A film világában nincsenek szuperhősök és szupergonoszok, nincs fantasztikus lét (persze a valósnak sosem ható akciójelenetek láttán ezen el lehet vitatkozni.) Ez egy látványos, hosszútávon azonban az irrealitásuk miatt fárasztónak bizonyuló akciójelenetekkel megtűzdelt, végtelenül egyszerű történet, és ennyi. Kevés, kevés. Elfelejtették megírni a forgatókönyvet.

Amivel a sztori bepróbálkozik, amivel némi szociális jelentőséget igyekszik magának megnyerni, az Wesley egzisztencialista pokoljárása (ez már Millarnál is megvolt), az a fájtkláb-lájtos szenvelgés, amelynek során Wesleyből, az irodakukacból emberi lény lesz az akcionizmusa által. Csakhogy én már a Fight Club-ot sem bírtam: mit szeressek egy rakás szaralak juppin, akik nem látnak az orruknál tovább?