Grunwalsky Ferenc: Kisüzemből nagyüzem

GyD: Majdnem egy évtizeden át voltál az MMK elnöke - miért döntöttél úgy, hogy abbahagyod?

Grunwalsky Ferenc: Őszintén szólva nem én döntöttem így, hogy elég volt, hanem végigcsináltam egy kétszer négy éves szerződést, meg az előkészítéssel járó egy évet, úgyhogy összesen kilenc év ment rá belőle az életemből úgy, hogy a magyar törvények értelmében emellett filmesként, rendezőként nem dolgozhattam. Ez végül egyre nyomasztóbban hatott rám.

Most 67 éves vagyok, nincs több időm arra, hogy éveket hagyjak ki a filmezésből. Nem óhajtok 80 évesen újra első filmet készíteni. Egyrészt bele is fáradtam, másrészt a család is jobban igényel, az egyik gyerekem most érettségizik – meg hát ez egy minden napos munka volt, egy olyan szisztémát építettem föl, amiben állandóan rendelkezésre kellett állnom.

GyD: Miért vállaltad mindezt?

GF: Ez valószínűleg neveltetés kérdése. Én és a generációmhoz tartozó filmesek még úgy szocializálódtunk, hogy ha a helyzet megkívánja, akkor mindenki érdekében csinálni kell, és kész. A Szomjas is ilyen például: ő hagyományos, konzervatív családból jött, ahol a köz szolgálata természetes dolog volt. Ez számomra sem kérdés, mert az apám evangélikus lelkész volt, és az ’50-es évek elején, amikor gyerek voltam, mindent a családnak kellett összeadnia, mert az állam semmivel nem segítette az egyházat. Én lettem a kántor, nyolc évig orgonáltam, anyám egy-két néni segítségével sütötte a süteményeket, ha kellett, segítettünk a híveknek fát vágni, idősek otthonát építettünk, természetes volt, hogy nem csak a mi igényeink léteznek. Protestáns hagyomány, hogy a gyülekezetet rendben kell tartani.

 

GyD: Szóval ebben az esetben a filmesek voltak a gyülekezet?

GF: Gyakorlatilag igen. Nagyon jól jött, hogy mindenkit ismertem, mert a szakmát kisinasként kezdtem ’61-ben, az égvilágon minden lótifuti munkát elvállaltam, aztán meg a főiskola alatt is mindvégig dolgoztam. Nem volt olyan ember a szakmában, akit ne ismertem volna legalább 15 éve. Most talán az fog jól jönni, hogy nem egy filmes veszi át az irányítást. (Az új elnök Kőrösi Zoltán író, szerkesztő, dramaturg - a szerk.) De akkor az kellett, hogy ők is ismerjenek engem, és lássák, hogy nem a magam szakállára dolgozom. Mert ha valakire a korrupciót nem lehet ráfogni, az én vagyok, mindenki tudja, hogy én ebből nem engedek. Szóval természetes volt nekem is, hogy csinálom, csak akkor vált nagyon nehézzé, amikor már azt sem engedték, hogy operatőrködjek mellette. Akkor vált nyomasztóvá a dolog.

GyD: Mik voltak a legfőbb gondok a szakmában, amikor munkához láttatok?

GF: A politikusokkal nagyon rossz tapasztalatunk volt addig, amíg ők próbálták kitalálni, hogy milyen szervezeteket kellene a számunkra felépíteni. Magyarországon a kulturális törvénykezés annyira hiányos, hogy a politikusok már azzal sem tudtak mit kezdeni, hogyan határozzuk meg a film jogi definícióját.

A 2000-es évek elején már olyan rossz volt a helyzet, hogy vhs-ről felnagyított filmek mentek a Szemlén, dokumentumfilmek nyerték a játékfilmes díjakat, miközben a régi filmstúdiók megszűntek. A filmesek ugyanakkor nem voltak szétszóródva, mindenki ismert mindenkit, és rájöttünk arra, hogy nekünk kell megcsinálnunk magunkat. Nem volt bennük rosszindulat, de a politikusok nem értették, hogy van az, hogy ha innen nézem, művészet, ha onnan, akkor ipar, az állam fizeti, de akkor kié a jog, ki a producer. Az egyetlen létező stratégia az volt, hogy mi kezdeményezünk.

GyD: Hogyan fogtatok hozzá?

GF: Összehívtuk a különböző területek képviselőit, a filmkészítés minden fázisának szakértőit, sőt a filmes rendezvények szervezezőit is Filmes Kerekasztal néven, és mindenki elmondhatta, hogy annak a területnek milyen feltételekkel kell működnie. Ettől persze mindenki fejre állt, mert hirtelen iszonyú bonyolulttá vált az egész, de mindenki tudta, hogy végig kell csinálnunk, mert akkoriban az egész szakmára mindössze 1,2 milliárd forint jutott és az aczéli hagyományoknak megfelelően csak annak adták oda, aki nagyon rugdalózott, meg neve is volt. Nekik persze mindig adtak valamilyen minisztériumi keretből. Ez a régi magyar, patriarchális hagyományok szerint zajlott, baráti alapon.

 

Én az elejétől részt vettem ebben a szerveződésben, de nem voltam vezetője a beszélgetéseknek. Mindenki hozzátette a maga részét, és voltak, akik időközben kifáradtak, vagy elment a kedvük tőle, mert hát ezt mindenki a munkája mellett csinálta. És akkor a végére valahogy Szomjas Gyurival ketten maradtunk, akik ezt elkezdték képviselni felfelé.

GyD: Az első és legfontosabb lépés tehát a filmtörvény elfogadtatása volt.

GF: Ehhez az kellett, hogy előtte két évig napi 4-6 órában írtunk, fogalmaztunk és gyúrtuk egymást. Nagyon kemény munka volt. És a végén az ellenzék támogatásával, egyhangúlag fogadták el, ami kész csoda volt. Ez kíméletlen meggyőző munkával járt, de nem voltak hülyék ők sem, tudták, hogy finoman szólva is helyettük dolgoztunk. De nekem egyébként is az a stratégiám, hogy sehová nem megyek úgy tárgyalni, hogy amikor asztalhoz ülünk, elhangozhasson a kérdés, hogy „Na, mi legyen?”, aztán meg mindenki csak nézi a fehér falat, és nem lesz az egészből semmi. Én tudom, hogyan osszunk egy feladatot részfeladatokra, hogyan építsük fel, hogyan csináljuk. Úgyhogy mi mindig kezdeményeztünk. Mindig elől jártunk az ötleteinkkel, ami mindenkinek megkönnyebbülést jelentett, és így szépen bővült a dolog.

Medgyesi Péter akkori miniszterelnök egyszer beígérte, hogy évi 10 milliárdot ad majd, de ezt már akkor tudta mindenki, hogy soha nem valósul meg, marad az évi 5-6 milliárd. Aztán kitaláltuk, hogy ne kelljen mindig várni a pénzre, legyen az egész banki finanszírozású. Egy produkció ugyanis nem állhat le azért, mert a Kincstárból éppen nem tudnak utalni. Úgyhogy aztán ki kellett találni, hogy legyen rá kamattámogatás.

Aztán kiharcoltuk a Pénzügyminisztériumnál, hogy ha a filmbe valaki befekteti a költségvetés 20%-át, akkor azt leírhassa az adójából. Közben megkaptuk a Mafilmet, és a Filmlabort, mert én azon harcoltam (és ebben tényleg én voltam a nagyszájú), hogy ne csak egy értelmiségi vitaklub legyünk, ahol azon vitatkoznak, hogy ki mit forgathat, mert így könnyen el lehet söpörni az egészet. Ha a Közalapítványnak nincs vagyona, ha nem piaci szereplő, akkor senki nem fogja komolyan venni. Ebben az ügyben óriási harcok mentek, mert az ÁPV Rt. mindent elkövetett, hogy ezeket a cégeket privatizálják.

GyD: Kinél kellett lobbizni?

GF: Az ÁPV Rt.-vel tárgyaltunk, és ők folyton mondták, hogy nem, úgyhogy akkor persze az ember el kell jutnia a miniszterig, sőt, a kormányig. Ilyenkor ketten döntenek: a kormányülés (a kormányfő vezetésével) és a pénzügyminiszter. Sikerült őket meggyőzni, úgyhogy ma Fóton van az ország legjövedelmezőbb filmstúdiója, ahol mindig forog valami, tele van megrendeléssel – miközben mindenki más kínlódik. Persze közben megvádoltak minket azzal, hogy amit kapunk állami támogatást, az megy a vagyonba, aztán majd privatizálunk. Mert így szokás lopni. Ezért úgy határoztuk meg, hogy az MMKA támogatásából semmi sem mehet a Mafilmhez, a Mafilm bevételei pedig vállalatfejlesztésre mennek. Anyagilag nincs átjárás a cégek között, tiszta a játszma.