DVD: Apu vad napjai

Öreg koromra...

Ez azonban nehéz feladat, hiszen a második nagyjátékfilmjét jegyző Tamara Jenkins filmje fontos és komoly témát feszeget: a magatehetetlen, idős szülő öregek otthonába küldését. S bár a témáról valóban nem lehet eleget beszélni, attól még egy erről szóló film is lehet igen butácska vagy elhibázott.

Lehet, ha a rendező földig hajol a téma komolysága előtt, s gyakorlatilag azokat a reflex-szerű érzéseket, gondolatokat és morális problémákat teszi meg filmje főszereplőjeként, rendezőjeként és forgatókönyvírójaként, melyeket – a díjakat és Oscar-jelöléseket tekintve igen helytálló – feltételezései szerint a néző úgyis átérez, átgondol és magában tisztázni próbál, ha háromnál többször hallja az „édesapám” és az „öregek otthona” szavakat egy mondatban. Jenkins így tehát megfeledkezik jó néhány olyan dologról, amiről egy rendezőnek bizony még akkor se kéne, ha témaválasztáskor belenyúl a tutiba – olyasmikről, ami végső soron egy celluloidtekercset mozifilmmé tesz.

A témaválasztáskor belenyúl a tutiba

Nem épít például filmes szituációt, drámát, nem kelt igazi feszültséget: az Apu vad napjai szereplői ugyanis minden szempontból kívül esnek bármiféle izgalmon. Két egymással normális viszonyban lévő, eléggé normális testvér, akik eléggé hétköznapi, filmen már milliószor látott problémákkal küzdenek, úgy mint például egy hétköznapi kapcsolat hétköznapi lezárása vagy egy drámaíró sokadik elutasítása a nagynevű ösztöndíj kuratóriumától. Apjuk jó húsz-huszonöt évvel korábban elhagyta gyermekeit, ami egy drámai szál lehetne, csak kifejteni vagy hatásait bemutatni felejtik el teljesen, nála állapítanak meg demenciát, ami természetesen borzasztó dolog, ám a felmerülő lehetőségekhez képest az öreg mégis a lehető legjobban viseli. A két testvér pedig – miután apuka, hétköznapi élettársa halála után egy hétköznapi rendezetlen örökösödés miatt lakás nélkül marad – felveteti egy öregek otthonába az apukát, ahol a bácsi kifejezetten jól elvan.

A fenti történet-vázlatból talán másnak is úgy tűnhet, mintha Tamara Jenkins szándékosan törekedett volna arra, hogy az alaptémán kívül egyetlen elem se legyen alkalmas a nyugalom megzavarására. Ez persze lehetne egy közepesen eredeti rendezői ötlet, valami olyan refrénnel, hogy „az öregedés és az ezzel kapcsolatos gyermeki felelősség még akkor is kemény dolog, ha minden körülmény a lehető legjobb”, de a rendező ettől még ugyanazokat a sablonokat használja, amiket mindenki más ebben a témában.

Förtelmes emberek vagyunk, förtelmesek!

Miért is érzi a testvérpár lánytagja (Laura Linney), hogy percekig kell sírva kiabálnia, hogy „förtelmes emberek vagyunk, förtelmesek!”, miután apjukat, akiről húsz évig azt sem tudták, melyik államban él, most orvosi állapotára tekintettel nővérek és szakképzett ápolók gondjaira bízták. Persze, a „mit kell tenni a gyereknek, ha a szülő magatehetetlenné válik”-kérdésre egyszerűen nincs tökéletes válasz, ám emiatt alkotó-körökben két megoldás dívik: az egyik, hogy művükben az egyik megoldás felé hajlanak, vagy ha ez nem megy – ahogy nem ment Jenkinsnek sem –, úgy szomorún lehajtják fejüket, s mégsem e tárgyban alkotnak.

Ráadásul még az érzelmekre is igen egyszerűen játszik rá a film, ha már az észre nem sikerült: a „förtelmesek vagyunk”-hoz hasonló kirohanásokkal, Laura Linney folyvást párás szemével és hatalmas könnycseppjeivel, a fiú (Philip Seymour Hoffman) bánatosboci- vagy lelkifurdalástól lesütött szemeivel. Jenkins a film csúcsain elhelyezett két kvázi matematikailag bizonyítottan könnyfakasztó jelenetet az idős apuka (valóban) megalázó helyzetéről – ám ez kevésnek bizonyul, mikor a filmben felbukkanó jó ötleteket számoljuk.

Kevés a filmben felbukkanó jó ötlet

Fájdalmasan egyszerű felállás, hogy a fiatalabb lánytestvér folyton emberi és így megindító érzelmeire hallgat, mellette a báttyal, aki pedig a racionális megoldások híve. De zavaró az is, hogy néhány kérdésről nem vesz tudomást Jenkins, mint például hogy az állástalan író és a nyilván nem túlfizetett egyetemi irodalomtanár mégis honnan szerez annyi pénzt, amennyiből a legelitebb idősotthonba utalhatnák a papát – mert az erről szóló vitában pénzről, erről az ócska, földhözragadt és cseppet sem könnyfakasztó dologról valahogy nem esik szó. Nem kárpótol az illusztris szereplőgárda sem, hiszen látszólag kevés más instrukciót kaptak játékukhoz, mint hogy „nézz bánatosan”, „sírj, de lehetőleg ríkasd meg a nézőt is” vagy a „beszélj szívszorítóan a halálról” – ez pedig ki is tölti a filmidőt, színészi erőfitogtatásra nem marad hely.

Akinek elég a téma és a tévéképernyőről csorgó könnypatak ahhoz, hogy tisztázzon vagy legalábbis felvessen magában néhány kérdést, vagy hogy zokogva kiadja magából a gőzt (mert hogy erre is szükség van néha, az nem vitás), annak tökéletesen meg fog felelni az Apu vad napjai (oké: a magyar cím nekik sem). Aki azonban morális problémafelvetésen kívül filmet mint olyat is vár, jobban teszi, ha inkább valami más után néz.