Szezon

Keserű cukor

Bemutató: 2004. szeptember 2.

Ismét van három barát, ám ezúttal nem 1989-ben Budapesten, hanem a jelenben és Karcagon, akikre a helyi szubkultúra éppolyan erősen rányomja bélyegét, mint annak idején a Moszkva téri srácokra. A dél-alföldi kisváros tipikus helyszínei, a diszkó, a strand, a vasútállomás és a mindezek fölött-mögött ott magasodó hatalmas cukorgyár, a nevében ironikus felhangokat rejtő Eastern Sugar, pontosan kirajzolják az életlehetőségeknek azt a szűkös mezejét, ahonnan a három, húszas éveik közepe-vége felé járó vendéglátós fiatalembernek le kell lépnie, hogy a nagyvilágban, ami nekik nem Bécs és Párizs, hanem Balaton és Pest, megcsinálhassa szerencséjét. A Moszkva tér és a Szezon története közti eme szerkezeti hasonlóság még tovább növelte bennem a fiatalosan lendületes, hétköznapian humoros kalandtörténet iránti várakozást. Ám, mi tagadás, egy ilyen elváráshoz képest már a karcagi jelenetek is csalódást okoztak: Török ezúttal túlságosan körülményesnek tűnik, apró részletekkel bíbelődik, ahelyett, hogy dinamikusan belevágna a sztoriba. Sebaj, gondolom, majd jönnek a fantasztikus kalandok, a jobbnál-jobb történetek, amikor a három srác a Club Aliga pincéreként lenyomja a Balatont!
De nem, nem jönnek, nem pörög fel a film, szépen lassan, menetrend szerint, mint a karcagi kis piros, érkeznek az újabb megaláztatások és kiábrándulások, kudarcok női vonalon és pofonok bagó pénzért. A dögösnek tűnő balatoni pornóhajó is elúszik, majd a nagy sztori iránti utolsó reményemből, a pesti kalandból is hatalmas blama kerekedik.

S ha most azt hiszi az olvasó, hogy a Szezont a Történet hiánya miatt unalmas és rossz filmnek tartom, akkor itt az ideje, hogy megcáfoljam a fentiekben általam keltett képet. A Szezon belső mozgatórugóinak és értékeinek felismeréséhez ugyanis változtatni kell a nézőpontunkon és nem szabad a Moszkva teret keresni a filmben. Török a nagy történetre utaló elbeszélői sémák bevetésével, majd az ezek nyomán ébredt elvárások fokozatos megcáfolásával éppen azt meséli el második filmjében, hogy ezekkel a szerencsétlen vidéki srácokkal nem eshetnek meg történetek, mert bárhová is fussanak ezen a gazdagokra és szegényekre, kiváltságosakra és kiszolgáltatottakra tagolódott Magyarországon, ők valahogy mindig az alávetettek végtelenül kiábrándító szerepét kapják a leosztásban. Ezek a cseppet sem ijedős, egyenes jellemű, fejjel a falnak rohanó hősök még akkor sem nyernek a bolton, akkor sem válnak az élet császáraivá, ha összejön nekik egy-egy numera az országgyűlési képviselő unatkozó nejével vagy a dúsgazdag menyasszonnyal az esküvő éjszakáján. Ezek a pillanatok nem borítják fel a világ rendjét, nem stilizálódnak kalanddá: úgy esnek meg póriasan, a maguk helyi értékén. A beteljesületlen ígéretek, az elmaradt kalandok teszik, hogy a humor színes köntösébe bújtatott Szezon talán a legszomorúbb film, amit a rendszerváltás utáni Magyarországról láttam.

Ha Török sok mindenben meglepett is második filmjével, nem cáfolta meg azt a Moszkva tér nyomán kialakult benyomásomat, hogy íróként-rendezőként rendkívül fogékony a kisepika iránt és élvezettel merül el a mikrorealista környezetfestésben, valamint az emberi viselkedés részleteinek megrajzolásában. Azt a keserűséget és kiábrándultságot, amit Mundruczó (aki egyébként mint színész az unott pornófilmes önironikus szerepét kapta a Szezonban) a Nincsen nekem… sok tekintetben hasonló történetében szikrázó melodrámába sűríti, Török következetesen egymásra épített motívumokban és jelenetekben apránként bontja ki, minden egyes pillanattal újabb koporsószeget ütve a kisvárosi temetőből (ezt szó szerint kell értenünk: jobb híján ott napoznak a srácok) kifelé törő életerős fiatalok sorsába. A dél-alföldi világot otthonosan ismerő írótársa, Podmaniczky Szilárd segítségével sikerült a rendezőnek a Moszkva tér budapesti szubkultúrájától távol eső területen is hús-vér figurákat és eleven helyzeteket teremtenie. Török a humorérzékét sem vesztette el az első film óta: az elbeszélés egészében bujkáló szomorúságot sokáig éppen az ügyes kézzel kibontott jellemkomikum rejti el.

A ritmusukban is gondosan kiegyensúlyozott jelenetekben ülnek a poénok és ütnek a pofonok, minden tárgy, szó, mozdulat a helyén van, amihez persze nemcsak író és rendező, hanem a kis gesztusokban, a mikrorealista építkezésben magabiztosan mozgó színészek is elengedhetetlenül szükségesek. Az epizódszerepektől (Rezes Judit, Kovács Martina, Hámori Gabriella, Hegedűs D. Géza) a főszerepekig (Nagy Zsolt, Nagy Ervin, Kokics Péter) csupa pontos és érzékeny színészi alakításban kel életre a Szezon kényesen kiegyensúlyozott története. Elég volna csak annyi, hogy a három főszereplő a könnyebbik utat választva a vidéki izomagyak könnyen kínálkozó típusát bontaná ki a karcagi pincérekből, már akkor pont az ellenkezőjére fordulna az egész film: megértés és együttérzés helyett lesajnálás és kinevetés volna a vidéki fiatalok sorsa. Nagy Zsolt különösen erőteljes a cukorgyárból, diszkóból kirúgott, étteremből, nők ágyából kitúrt főhős szerepében: az elementáris indulatok és a pénz hatalmától való szorongás, a butasággal határos naivitás és az egyre keserűbb tudás kettőségét pontosan érzékeltetve ad testet a figurának. A pornószínészi ambícióktól fűtött kisvárosi bika suttyó fölényességét és tiszteletre méltó önérzetességét Nagy Ervinnek, míg ennek az impozáns vezérhímnek asszisztáló underdog hajlékonyságát Kokics Péternek köszönheti. A komplexebb, kidolgozottabb színészi alakítások mellett Garas Dániel operatőri munkája is jóval tisztább és elegánsabb, mint a Moszkva térben volt; visszafogott tempójú képsorainak Zságer Balázs vendéglátós töredékekből és bluesos hangulatokból kikevert zenéje adja meg a lendületét.

Az impulzív, ám kissé egyenetlen debütáló alkotás után Török Ferenc átgondolt, nagyobb rendezői tapasztalatról árulkodó, kiérlelt munkával tért vissza a moziba, pont úgy, ahogy ez egy második filmeshez illik.