Szerelem a kolera idején

138 perc gyötrelem

Bemutató: 2008. február 14.

Nem kis merészség kell ahhoz és nem kevés kockázatot rejt magában, ha valaki egy Nobel-díjas író egyik legjobb regénye alapján rendez filmet. Hiszen a kolumbiai Gabriel García Márquez 1985-ben megalkotta a létező leggyönyörűbb és legromantikusabb szerelmes regényt, melyben az egykori fiatal távírdász, Florentino Ariza több mint 50 évet („ötvenhárom évet, hét hónapot és tizenegy napot”) vár szerelmére, Fermina Dazára. Az esély pedig megvolt rá, hogy a Szerelem a kolera idején című film ne legyen teljesen félresikerült, hiszen rendezője, a Négy esküvő és egy temetés, a Fedőneve: Donnie Brasco és a Harry Potter és a Tűz Serlege alkotója, Mike Newell készített már nagyon jó filmeket, sőt korrekt adaptációt is.

Newell adaptációjának legnagyobb tévedése, hogy a rendező kizárólag a külsőségekre utazott: az általa használt arcokban (a spanyol Javier Bardemben és Unax Ugaldéban, a kolumbiai születésű John Leguizamóban és Catalina Sandino Morenóban, a brazil Fernanda Montenegróban) valóban ott lüktet Latin-Amerika. Stimmel ezenkívül a gyönyörű, buján burjánzó főcím is a virág-motívumokkal, ami A szerelemről és más démonokról című Márquez-regény Magvető-kiadásának borítóján látható Henri Rousseau-festményt idézi.

És itt vége is a sornak, mert ami ezután következik, az csupán a könyv cselekményének lecsupaszított váza, tetszetősen, mívesen fényképezve: egy mozgó, zenélő képeskönyv Shakira (!) dalaival aláfestve. Innentől kezdve pedig felesleges a filmet amiatt szidni, hogy hősei a fél évszázad alatt meglehetősen hiteltelenül öregszenek, mert ettől még működhetne. Ahogy teljesen felesleges azt vizsgálni, mi mindent hagytak ki az alkotók a cselekményből (pedig azon is jócskán változtattak, lásd a nyitányt, Fermina Daza „száműzetését” stb.), mert ami kimaradt, az a lényeg: nincs benne Márquez.

"A film Florentinója ezzel szemben fiatalon nyafogó, idősen számtalan nőügye ellenére is pipogya, tesze-tosza figura."

Newell teljesen félreérti a férfi főhős, Florentino Ariza jellemét. García Márquez regényében a férfi „a maga csöndes módján szeretett”. A film Florentinója ezzel szemben fiatalon nyafogó, idősen (a máshol egyébként kiváló, kétszeres Oscar-jelölt Javier Bardem alakításában) számtalan nőügye ellenére is pipogya, tesze-tosza figura. „A szerelem a mi korunkban nevetséges, az ő korukban meg egyenesen ocsmány” – vágja idős anyja szemébe Fermina Daza lánya a regényben (és a filmben) – az eredeti Szerelem a kolera idején ennek a mondatnak csodálatos, egyszerre lélekbe és húsba markoló cáfolata. Newell azonban összetéveszti a hűséget a szerencsétlenkedéssel, és olcsó Bálint-napi szerelmes mozit kreál García Márquez halhatatlan remekművéből.

Zavarbaejtő és érthetetlen döntés az is (viszont szépen példázza, mennyire kívülről, sőt egyenesen kívülállóként közelít az angol rendező García Márquez világához), hogy a film számos országból válogatott, főként spanyol és olasz ajkú nemzetközi szereplőgárdája angolul beszél – rendkívül erős idegen akcentussal. Ráadásul Newell mintha angol anyanyelvű színészeit is arra buzdította volna, hogy utánozzák csak bátran külföldi kollégáikat és beszéljék ők is akcentussal anyanyelvüket. További zavart okoz az is, hogy ehhez képest viszont a háttérből mintegy mellékesen hallható mondatok spanyolul szólnak. Ez a „gyarmatosító” hozzáállás akár még sértőnek is nevezhető, főleg hogy az alkotók előtt két másik lehetőség is nyitva állt volna (forgathattak volna Márquez nyelvén is, vagy szinkronizálhatták volna a dél-amerikai, spanyol, olasz színészeket).

Pedig az alkotóknak segíthetett volna akár a García Márquez művészetére ráaggatott stíluscímke, a mágikus realizmus besorolás is, ami tökéletesen elárulja, mi is pontosan a szerző sodró regényfolyamainak lényege. Márquez égit és földhözragadtat, szellemit és testit keresztez csodálatos módon, a mágikust vegyíti a naturalizmussal. Az utolsó jelenetekben a filmalkotó ez utóbbira, a naturalizmusra tesz ugyan egy erőtlen kísérletet (amikor a kamera megmutatja a lógó mellű és hasú, megöregedett asszonyt), szemernyi nyoma sincs viszont az íróra oly jellemző „egyéni mitológiának” (Márquez minden egyes, még a legjelentéktelenebb mellékfigurát is pontosan elhelyezi univerzumában és részletesen leír róluk minden apróságot) és a legendaszerű, mesei elemeknek.

"Newell kudarca még csak nem is nagyszabású, nagystílű, tiszteletre méltó bukás, csak egy teljesen felesleges, se hús, se hal alkotás."

Ahogy szinte semmi másnak sincs nyoma az írói világból. Az alkotók a csodás látványon kívül semmi pluszt, többletjelentést nem adtak hozzá a csupasz szövegkönyvhöz (az adaptációt egyébként meglehetősen szöveghű és korrekt módon az Oscar-díjas Ronald Harwood végezte, olyan forgatókönyvek szerzője, mint A zongorista, a Csodálatos Júlia, a Twist Olivér vagy a hazánkban nemrégiben bemutatott Szkafander és pillangó). A sokatmondó környezet mellőzése, az atmoszféra és a magasabb összefüggések hiánya pedig Gabriel García Márquez csodálatos szavait egy dél-amerikai szappanopera mondataivá silányítja. („Én csiszolatlan gyémánt vagyok, de te igazi ékkő vagy.”; „Jó. Most a szerelemóra jön.”)

Erőtlen, sótlan és unalmas – ezek a jelzők jutnak eszünkbe Mike Newell filmjéről. Pedig nincs, ami ennyire távol állna García Márquez világától. A Szerelem a kolera idején című film lehetett volna giccsben tobzódó, túlzó kavalkád, és még az is jobb lett volna ennél a végeredménynél. Hiszen Newell kudarca még csak nem is nagyszabású, nagystílű, tiszteletre méltó bukás, csak egy teljesen felesleges, se hús, se hal alkotás, ami a kolumbiai író nem kevés számú rajongóinak 138 perc gyötrelem lesz – azoknak pedig, akik nem tartoznak ebbe a körbe, 138 perc unalom.