A Filmvilág júliusi számából
Clarke, Bódy, Russell
SZUPERHŐSÖK
Daredevil, a Megtorló vagy Vasember a hét minden napján választás előtt áll, marad-e szuperhős vagy lemond az állandó hercehurcákról, visszavonul, családot alapít, elhízik és nyolcvanévesen jobblétre szenderül egy kandalló mellett. Ebben a csoportban a szuperhős-tevékenység lelki kényszer – többnyire traumatikus érzelmi élmény lappangó, emésztő utóhatása, amolyan pszichés sugárszennyezettség.
ARTHUR C. CLARKE
Volt egyszer egy űrkorszak. És Arthur C. Clarke volt a prófétája.
Mondhatnánk, hogy a legnagyobb írója, de ez semmiképpen sem lenne igaz, nem volt érzékeny stiliszta, sem kitűnő dramaturg, próféciái sokkal izgalmasabbak, mint írásművészete. Clarke előrejelzéseinek többsége bevált. Az 1968-as 2001. Űrodisszeia jóslatai között például ott a mágnescsíkos hitelkártya, a síkképcsöves monitor, a biometrikus azonosítás vagy az embert sakkban legyőzni képes számítógép.
BÓDY GÁBOR
Bódy Gábor (1946–1985) túlfeszített, fordulatos, szeszélyes életével kultikus figurája lett a szürke és langyos szocializmusnak. Kísérletező szenvedélytől áthatott életműve töredékességében is elegendő inspirációt és talányt hagyott az utókorra. Olyan filmnyelv kidolgozására tett kísérletet, amely lehetővé teszi, hogy feltárulkozzék a történelmi, politikai, erkölcsi események kozmikus-metafizikai mélysége.
KEN RUSSELL
Az „angol Fellininek” is nevezett Ken Russell, zeneszerzőkről szóló rendhagyó életrajzi filmjeit (Lisztomania, Mahler) és barokkos rockopera-adaptációját (Tommy) követően sem fogyott ki alapanyagból, ha menetrendszerűen érkező provokációinak kiindulópontot keresett. A nyolcvanas években – részben Hollywoodban, részben a brit filmgyártásban – jelentős és nem utolsó sorban jövedelmező műfajok kiforgatásával alkotta filmjei legjavát, mind mennyiségi, mind minőségi értelemben. Russell műfajfilmjei lépést tartanak a kortárs, friss trendekkel, legyen szó science fictionről (Változó állapotok, 1980), thrillerről (Szenvedélyes bűnök, 1984) és horrorról (Gótika – A szellem éjszakája, 1986; A fehér féreg búvóhelye, 1988) – ugyanakkor valamennyiükre jellemző, hogy hőseiket ugyanaz a megszállottság és hedonizmus jellemzi, mint Russell korábbi filmjeinek szereplőit s persze magának a rendezőnek a habitusát. Az extázis iránti vágy rejlik e filmek mélyén, s ez fölforgatja a műfaji elvárásokat.
