Rendezők és producerek vitája

"TAMADAS A FIMMUVESZET ELLEN."

Valoban, ez az. Mi meg csak nezzuk.
De mindez kinek az erdeke?

"Grunwalsky, aki szerint a producerek javaslatából hiányzik az indoklás, nincs kifejtve, miért gondolják ideálisnak a 70-30%-os arányt."

Nem ismerem részletesen a producerek álláspontját a 70-30rol, es a rendezők miért, mivel indokolják a 80-20as arányt?

„Jelen gazdasági körülmények között, amikor havonta új manővereket kell végezni, a szelektív és rugalmas elosztás biztosíthatja csak a magyar film folyamatosságát.”

Minek a folyamatosságát? Az elmúlt 50 év magyar filmtermésének? Miért kell ezt ugy folytatni ahogy van? És hogy mi köze ennek a gazdasághoz? Ebben már egyet értünk: Sok. Valóban surun kell "új manővereket" végezni
és akkor ki maradjon fennt, ki valasztodjon ki? Akit en, te vagy Grün mondd, vagy aki valodi ÉRTÉKET (muveszi - feszival, nezoszam - kozonseg) kepvisel?

"Grunwalsky hozzátette, a rendezők maximálisan 50-50%-os arányt tudnak elképzelni, de még ez is erősen vitatott. A rendezők között többen a 20-80%-ban látják a megfelelő elosztást."

Rendben. Ha nekik ez felel meg: legyen 80-20%.
De ismetelten: ez kinek jó még? Kinek az erdeke?

"Janisch: a normatív alapon megkapott támogatásokat a producerek is szelektíven, a maguk szubjektív módján osztanák fel újra a nekik bizalmat élvező rendezők között, így be kell látni, hogy a szubjektív elemet, amire a művészet épül, nem lehet kiszorítani a rendszerből. A 70-30%-os arány Janisch szerint a producereknek sem lenne jó, mert ennek következményeként a magyar film hamarosan csupán egy nagy „bérmunkahalom” lenne."

Valoban, valoszinusitheto a produceri szubjektivitas. Es akkor mi a megoladas? Legyen meg rosszabb a rendszer? Vagy inkabb a "legjobb-rossz"?

(Azért attól távol állunk, hogy nagy bérmunkahalom lennénk - bár a filmipar egy szegletére nem tudom ez miért lenne negatív jelző)

A megoldas?

Egyet ertek Daihelyion es Charlie Chan beirasaval: a filmipar alapjat minden orszagban az un. kozonsegfilm adja meg. Azokbol befolyo penzbol kene tamogatni a un. muveszfilmeket. De sajna nalunk (valoban kis orszag) meg 1 kozonsegfilm sem nyeresges. Valoban. Europa miert is nem lehet cel? Fliagauf, Mundroczo elismert muveszfilmesek egesz europaban, de Herendi Valami Amerikaja vagy a
Kontroll egeszen Amerikaig jutott, nem kis sikerekkel.

akiboj

Miközben olvastam az üzeneteket két dolog jutott az eszembe.

1. Már korábban is leírtam egy másik, szakmabeliekkel hemzsegő, túlfűtött topicban, de semmi reakció nem érkezett rá. Év eleje környékén (a Csodálatos Júlia premierjének környékén) a TV2 reggeli műsorában ott volt Szabó István, akinek érdemeit szerintem mindenki elismeri de legalábbis piszkosul irigyek rá, és beszélgetett Havassal. Nyilatkozta, élő egyenes adásban, hogy addig nem lesz itt változás, amíg a korrupt, saját zsebét tömő, zárt baráti ”társaságot” szélnek nem eresztik. Akkor én nem vettem volna észre, hogy a tisztelt szakma reagált volna valamit a súlyos vádra, sőt nekem nagyon úgy tűnt, hogy lapítottak.

2. Már itt kiütközött a szemlélet, Janisch A üzenetében, amit Charlie Chan már nyitó hozzászólásban megkérdőjelezett: a foggal-körömmel való ragaszkodást, mi szerint nem lehet hű de kafa siker filmet alkotni egy 10 milliós országban. Miért kell elhinni, hogy csak és kizárólag Magyarországból áll a lehetőség? A producerek, film alkotók, cégek, miért nem keresik, nem, nem keresni kell, hanem miért nem használják ki az EU adta lehetőségeket? Talán nem ütik meg a mércét a közönség filmnek kikiáltott magyar alkotások?

+1 Talán tóthgéza topicjai azért is voltak ”sikeresek”, mert ugyan trágár volt, de nyíltan, röviden, velősen tette fel ő is azokat a kínos kérdéseket, amiket Charlie Chan 20-30 sorban fogalmaz meg.

Mélyen tisztelt Janisch Úr, kedves f.r.a.n.k.!


Mindenek előtt szeretném megköszönni Janisch úr válaszát, és felhívni rá figyelmét, hogy nem a másokhoz intézett kérdésekre várnék feltétlenül választ (bár azokban is szívesen hallanám véleményét, amelyet írásaiban elrejtve azonban részint meg is kapok, nincs tehát okom a panaszra, mert szép lassan állást foglal, és hadd jegyezzem meg, lényegesen toleránsabb képet alakít ki magáról, mint azt eddigi hozzászólásaival tette - s ha más nem is, én ezt mindenképp pozitívumnak értékelem). Az Önhöz intézett kérdésekre viszont helyenként még mindig szívesen kapnék reakciókat, hiszen így Önön keresztül belátást kaphatnánk a szakmája képviselőinek jelenlegi gondolkodásába (bár ez feltételezi, hogy véleménye nem teljesen egyedi és kizárólagos).
A nehézkes stílus olyan, mint az Ön művészete (már ha nem haragszik meg a párhuzamért) - része a gondolkodásmódomnak, és az imidzsemnek, és azt hiszem, aki nem elég toleráns, hogy ennek dacára válaszoljon, vagy akár végigolvasson, az nem jogosult semmiféle tolerancia elvárására (más lapra tartozik, hogy mi hárman itt kellemesen elbeszélgetünk ezen a fórumon, pedig én udvariasan kérdeztem, 'tóthgéza' minősítő jelzőinek hatására azonban az egész szakma felhördült és hirtelen mindenkinek lett hozzászólnivalója az ügyhöz. Erről mi a véleménye?). A sértettségre való utalást a megfogalmazásban látom, és magam is ember lévén tisztában vagyok vele, hogy nem szükséges téglával dobálózni ahhoz, hogy valaki megsértődjék. Továbbra is kíváncsi vagyok például, hogy Ön milyennek ítéli szakmai felkészültségét, amely kérdés könnyen értelmezhető képességeinek kétségbe vonásaként, s ez az egyén számára lehet akár sértő is. Az én stílusom Ön által megfogalmazott kritikája pedig nem tartozott éppen a visszafogott, és kedves figyelemfelhívás kategóriájába, ezt talán Ön is belátja.

Kérdésére válaszolva (melyet jómagam is feltettem, s így a visszakérdezés esete forog fenn), ha lenne meghirdetett állás, magam is elmennék a Filmművészeti Egyetemre tanítani, mert ez lenne életem hosszútávú célja. Továbbá tudok még néhány emberről, akiket a szakma kivet magából, pedig ők szívesen gazdagítanák a tudásra éhező diákokat, és a jelenlegi diákok kritikája szerint ezt lehet, hogy a jelenlegi tanároknál jobban is csinálnák. Konkrét neveket nem szeretnék mondani, hisz azzal teret engednék a vitának, hogy adott illetőtől mit lehet tanulni és miért, nem is beszélve arról, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ők szívesen tanítanának. Egy azonban biztos: a jelenlegi oktatógárdával a diákok nincsenek szakmailag megelégedve, és a diplomás hallgatók felkészületlensége, valamint az oktatók ismeretei és hozzáállása közt tagadhatatlan korreláció van. De ismét megkérdezem, ezúttal Öntől: Ön szerint ki kéne, hogy az SZFE-n tanítson? És akik oktatnak, azok Ön szerint jól végzik a feladatukat? Továbbá helytelenítené, ha az Egyetem állást kínálna olyan oktatóknak, akik szaktudásukat nem az SZFE-n szerezték? Válaszai fényében további javaslatokkal rendelkezem, ám nem kívánom most azokkal idejét rabolni.

A "Tavasz, nyár, ősz, tél... és megint tavasz" című film lehet, hogy hatalmas kritikai sikernek örvend, én azonban annak örülnék, ha nem született művészek csinálnák a magyar KÖZÖNSÉGfilmeket, hanem képzett rendezők, forgatókönyvírók és producerek. Őstehetségek mindenütt akadnak, még Magyarországon is, ahol szorgalmasan elnyomják őket, én azonban többet adnék néhány stabil tudással rendelkező iparosért, mint azért a zseniért, aki művésznek született. Ha pedig már a művészetnél tartunk, Picassoról mit tud? Ez véletlenül sem óhajt sértés lenni, ám gondolom sejti, mire célzok, amikor őt, mint képzett művészt szóbahozom.

Mindazonáltal (és elnézést kérek f.r.a.n.k.-től, hogy eddig mellőztem a megszólítást követően) a "beszakad az asztal" kérdésében még most is úgy érzem látása némiképp homályos. A magyar filmszakma EGYÁLTALÁN NEM NYITOTT fiatal és tehetséges emberek közeledésére, bármit is hisz. Ha érdekli miért, elmesélek egy tanulságos történetet, addig azonban mélységesen egyet kell értsek f.r.a.n.k.-kel. Országunk nem Amerika, ahol bármilyen motivációból, de keresnék a következő nagy ígéretet, és nem lehet besétálni egy producerhez egy könyvvel, mert se producer nincs, se lehetőség, se esély arra, hogy egy outsider állami támogatást nyerjen. Kérem hazudtoljon meg ellenpéldával, de ne Muhi Andráséval, az övét ugyanis cáfolni leszek kénytelen. A módszer tehát nem működik, és töredelmes bocsánatát kérem, de amiről Ön beszél az fikció.

Abban azonban, megismétlem, igaza van, hogy szükség lenne olyan producerekre, akik valóban megpróbálnak lehetőséget adni tehetséges fiatal embereknek, akiket nem befolyásolt az Egyetem szemlélete.

A megbukott művészek kérdésében nem cáfolom, hogy létezik ez a kategória, de ismét nem szeretnék nevekkel dobálózni azt illetően, hogy kik azok, akik csak nem tudnak kikopni a szakmából pedig leginkább csak lejáratják azt. Felvetését azonban teljes komplexitásában szeretném tehát értékelni, és így kénytelen vagyok önmagamat ismételni: a művészfilmek esetében a bukás nehezebben megállapítható, mint a közönségfilmekében. Utóbbi kategóriánál azonban vannak bizonyos objektív mércék, amelyet az MMK 100,000 nézős sikerkvótája elég alacsonyra rakott ahhoz, hogy a túlélést biztosítsa olyan produkcióknak, amelyek a közönségfilm jelzőre még csak rá se szolgáltak, viszont sikeresen fordítja el vele a nézőket a magyar mozizástól, mivel azok reményeit újabb és újabb alkalmakkal sújtja a porba a "sikeresnek" ítélt produktumokkal.
A gyűlölködő internetes beszólásokat jómagam sem támogatom, azt azonban szívesen látnám, hogy bizonyos emberek, akik felett eljárt az idő, önként vonulnak vissza, vagy keresnek más megélhetési forrást. Ennek az önkritikának a hiányában azonban hogyan hívjuk fel egy önhitt ember figyelmét arra, hogy munkája nem kielégítő? Hisz az udvarias szóra, kritikára, baráti tanácsra nem figyelnek... Akkor mit vár tisztelt Janisch Úr? Hogyan rázzuk fel őket 100milliókat felemésztő szendergésükből, amely a célközönséget álmosan hagyja? Igen, egy elsőfilmesnek hagynék három lehetőséget, hogy bizonyítson. Igen, egy művésznek megengedném, hogy néha megbotoljon. De azt a rendezőt, aki sorra készíti a csak számadatok által pozitívnak ítélt, ám valójában igen kevés megbecsülésnek örvendő műveit, igenis valamilyen retorzióban részesíteném - például nem adnék neki állami támogatást. Ha összeszedi a következő opusához szükséges anyagiakat más forrásból, ám csinálja - talán még a hitelét is visszanyerheti, ha a filmje jól sikerül. De három gyakorlati bukás után egy negyedikre is pénzt adni - ezt Ön nem tartja botorságnak? S hogy a nézők miért nem fordulnak el akkor ezektől a rendezőktől? Ugyanazon okból, ami miatt a sokak által kétes értékekkel rendelkező "Barátok közt" című TV-sorozatot is megdöbbentő mennyiségben fogyasztják:
a) szoktatás
b) éhség
c) remény.
Mi még várjuk a csodát... és ha más nem lesz, akkor elfogyasztjuk a magyar narancsot.

Jómagam tehát nem felkoncolni szeretnék bárkit is egy hibáért - 3 hiba azonban már nem egy, ugye? Vagy Ön szerint hány hiba kell ahhoz, hogy valaki bebizonyítsa: nem képes tartani a lépést az elvárásokkal, mert
a) kiöregedett
b) inkompetens
c) életművét a hibásan szabott kritériumok szülték?

Igazat adnék Önnek (már ha ez a forma akceptálható Ön által a köztünk lévő különbségek miatt), abban a kérdésben, hogy az alkotók nem gépek. Ám egy jó mester, aki asztalt készít, az nagyjából mindig meg tud csinálni egy asztalt, és csak ritkán sikerít olyat, amelynek kitörik a lába. Ezzel szemben a művésznek nem kötelessége olyan asztalt kreálnia, amin enni is lehet. A KÖZÖNSÉG azonban éhes, és nem a dekorációt nézegetni megy az étterembe.

Megköszönöm továbbá, hogy megtisztel azzal, hogy sokan próbálkoznak koncepciótlan művészkedésük bukását meg-nem-értettségként elsikálni.

Az Ön által említett filmmel kapcsolatban azonban fontosnak érezném felhívni a figyelmét arra, amiben szintén úgy tűnt, hogy egyet értünk. Ha valaki 84 buszt szeretne filmjében megmutatni - semmi kifogásom ellene. De Ön helyesnek érzi, ha ez az illető több pénzt kap a viszonylag kis réteget megérintő produkciójára, mint a nagy tömegekhez szóló produkció készítője? Vagy esetleg a logika törvényei szerint megkockáztatná azt, hogy a nagy tömegeket megmozgató filmekre többet lehetne költeni, mint a kisebbekre - a nézők arányában? Ez színtiszta logika, én pedig, engedelmével az Ön logikájára lennék kíváncsi. A 84 busz létjogosultságát természetesen nem vitatom, ám nem gondolja, hogy talán az lenne a legdemokratikusabb módszer, ha a közönséget (és ez most nem azonos a közönségfilmeket fogyasztó KÖZÖNSÉGGEL, hanem a mozikat látogató teljes közönséget jelöli) kérdeznénk meg, hogy mit szeretnének látni, és a kapott válaszok arányában osztanánk szét az állami támogatást a készülő termékekhez - szigorúan ellenőrizve és számonkérve a minőséget illetve az egyéb objektív kritériumokat?

Az art-film és zsánerfilm közötti különbségekhez fűzött gondolatai önmagukért beszélnek, és igazat szólnak, így bölcs ember hallgat, ha nem tudja azt kiegészíteni. Én is ezt teszem, azt azonban meg kell jegyezzem: a passzus sajnos semmilyen kérdésre nem adott választ, nem vetett új fényt, minden igazságtartalma dacára.

Valamit azonban (és kérem ne ítéljen el azért mert szerény véleményemet kimondom) gyanítom, hogy Ön ért félre. A legtöbb fórumozónak itt nem azzal van a problémája, hogy készül 18 film, amiből kettő üt be. A gond ott jön, hogy a 18-ból a 16 bukottat mindig ugyanazok az emberek készítik, és azt nem értik, hogy miért nem készíti más azt a 16 sikertelent, olyan akiről nem tudjuk még előre, hogy bukni fog? A fórumozók nem azt sérelmezik, hogy kiosztják a pénzt olyan produkcióknak, amelyek aztán kevésbé sikerültek lesznek, hanem azt, hogy a pénzt eleve nem produkcióknak, hanem neveknek osztják, és a végeredmények arról tanúskodnak, hogy aki a bukást finanszírozta, az nem ért a filmhez, vagy tudja, hogy az a 16 film bukásra van ítélve, de mégis kiosztja a pénzt, mert ki KELL. Én személy szerint (bár véleményemre könnyen lehet, hogy senki sem kíváncsi, így mindenkitől elnézést kérek, hogy hangomat hallatom), nem osztanám ki a pénzt, ha nincs megfelelő alapanyag. Egy forgatókönyvről ugyanis nem csak utólag, de lőre is megállapítható, hogy abban van-e lehetőség, vagy nincs. Márpedig ha erre valaki nem képes, akkor Ön szerint helytelen elvárás az vele szemben, hogy adja át a pozícióját olyannak, aki esetleg igen? A közönség tehát joggal kéri, hogy az őneki készülő művek szponzorálása ügyében egy SZAKértő, és ne pedig egy MŰértő bizottság döntsön, méghozzá viselve döntéseik felelősségét azoknak sorsáért az esetleges kérdőrevonás során adott nyílt, egyenes, őszinte válaszaikkal, s nem pedig diplomáciai manőverezéssel.

Annak örülök, hogy "a rossz művek nagyjából Önt is annyira idegesítik, mint itt bárki mást, és hogy elismeri a zsáner filmek esetében igényelt profizmust. Ugyanígy én is osztom véleményét abban, hogy az art filmnek nem erre van szüksége, bár egy olyan art-filmes, aki képes látásmódját szakmai profizmussal ötvözni számomra lényegesen magasabb színvonalat képvisel, mint aki csak a művésztársaknak gyárt "magas művészetet". Olyan ez mint egy egyetemen - a diákok általában utálják az elitista akadémikus professzort, és szeretik a diák-barát nyelvet és hangnemet megütő oktatót, miközben kettejük szaktudásában lehet, hogy az égvilágon semmiféle különbség nincs. A kulcs, amit Ön is kimondott: a nyelv. A film pedig bizonyos értelmezésben nyelv. Van, aki megújítja, van aki megerőszakolja. És még ebben a kérdésben is lehet néha a közönség véleményére adni. És ez talán válasz Önnek arra, hogy egyes Ön által zseniálisnak vélt filmesek miért nem jutnak sohase célba - mert művészetüknek esetleg nincs piaci értéke (és ezzel nem szeretném azt állítani, hogy a szerencse vagy az ismeretség ne lennének faktorok a kérdésben, pláne nem Amerikában).

Tarkovszkij bocsánatáért esedezem (még a síron túlról is), de én a Solarison többször is elaludtam, így nem tudom az ő zsenialitását a művet megilletően értékelni, egy azonban biztos: a mai közönséget hidegen hagyná - s az MPSZ nem a művészet-barátokért kampányol, hanem a közönségért. Azt azonban fontosnak tartom még megemlíteni, hogy a szépség korról-korra, generációról generációra mást jelent. Vannak örökérvényű szépségek, ám ezeket univerzális harmónia jellemzi, a magyar és külföldi filmművészet pedig igen gyakorta épp ennek elvét szeretné megkerülni a maradandó alkotás létrehozása érdekében, s ez időszakosan sikerülhet is - de ez feltétlenül nagyobb lutri, mint egy közönségfilmben rejlő potenciál megsaccolása.

Legvégül pedig maximálisan egyetértek, és támogatom Önt abban, hogy nem attól lesz a magyar filmszakma jobb, ha egymást marjuk. Nézzük csak meg a politikánkat. Ám azt ugye ön is belátja, hogy a 88-12 egy tarthatatlan arány? És azt is, hogy a Egyetemet nem végzettek kiközösítése a szakmából és a pénzosztósdiból igencsak erkölcstelen, becstelen, és alantas módszer - pláne ha indoklás nem fűződik hozzá, csupán diplomatikusan kitérő válaszok, amikor valaki végső elkeseredésében felemeli a hangját. Ha lenne rá lehetőség én biztos, hogy a békés megegyezés mellett tűntetnék, hiszen a háborúban mindenki veszt. Azonban addig, amíg a számadatok nem képezik megállapodás tárgyát, mert mindenki csak a magáét hajtogatja elvtelenül, logikátlanul és legfőképp indokolatlanul, addig nem lehet sajnos békés útra terelni a megbeszéléseket, bármennyire is szeretnénk. Először mindenkinek tudomásul kellene talán vennie, hogy neki nem lesz rosszabb attól, mert enged a gyeplőn, hisz ettől a különböző lovak még egy irányba húznak majd - előre. Azután lehetne csak beszélni arról, hogy kié hány ló, és hogy eteti, gondozza, és ellátja-e azokat úgy, hogy hátasait kiérdemelje

Eddigi válaszait köszönöm, a továbbiakat tisztelettel várom, és örülök, hogy levelének hangvételén valóban semmiféle személyes érzelmet nem voltam kénytelen felfedezni, hanem úgy mondott véleményt, hogy az objektíven hangozzon számomra és más olvasóinak számára is. Ígérem én sem fogom továbbra sem a felmenőit emlegetni, csak azért, hogy a fórum látogatottsága megnőjön, pedig még az is lehet, hogy akkor még a filmhu is kiajánlaná gondolatink gyűjtőrovatát a főoldalon, és mások is hozzászólhatnának a kérdéshez, de semmiképp sem szeretném elvonni badar gondolataimmal a figyelmet Szászi Zsuzsáról, így csak hármunk között köszönöm meg, hogy véleményeket alkotunk, és kultúráltan valamiféle konszenzusra törekszünk rövidebben-hosszabban. Marad mindkettejük felé tisztelettel és alázattal:



C.C.

UI: A Dark Water című film kapcsán felvetett gondolatait támogatom, de ne feledje a Hollywooddal kapcsolatos kérdéseimet? Gondolatai itt ugyanis olyan területre tévedtek, amelynek logikája már ingoványosnak minősül, ha szigorúan objektivitást keresünk benne. A közönséggel kapcsolatban ugyanis igen elnagyolt a gondolatmenete, és annak igazságtartalma ellenére is meg kell kérdezzem: mit tud Ön a közönségről? És mit gondol róluk? Ezt látom ugyanis a magyar filmesek legnagyobb hiányosságának: hogy maguknak dolgoznak, és nem nekünk. Őszinte tisztelettel:


C.C.

Kedves farnk!
Remélem csak félreértek valamit, de ha netán azért kerested a filmes szaknévsorban Árvai Jolánt vagy Muhi Andrást, hogy onnan tudd meg, kik is ők valójában, akkor nem tudom miről is beszélgethetnénk mi itten....
üdv
JA
P.S.: Egyébként botrány, ha nincsenek benne, ha csak erre gondoltál, úgy tökre Veled vagyok.

"Egyébként Fligauf Benedek nagyjából hasonló módon indult,(már ami a korábbi ismeretlenséget illeti) köszönhetően Árvai Jolánnak és Muhi Andrásnak, az őt felfedező producereknek. Tehát ez itthon is működik ez a módszer és remélhetően működni is fog, csak ehhez a működéshez kellenek az általam "kreatív szemléletű"-nek nevezett producerek."

én sajnos nem érzékelek ilyen fajta nyitottságot a producerek részéről...

szakma.film.hu/szaknévsor:

Árvai Jolán:
0 találat

Muhi András:
0 találat

Kedves Charlie Chen!
Sajnos nem áll módomban és szándékomban a másokhoz intézett kérdéseinek megválaszolása.
Azzal hogy írásának stílusát kritizáltam, csak arra hívtam volna fel a figyelmét, hogy ez a nehézkes stílus megnehezíti a kérdések célbajuttatását.
Hol lát sértettségre való jelzést vagy utalást az én válaszomban?
Nincs sértettség - ahogy már írtam egy másnak adott válaszomban: ahhoz előbb meg kellene sérteni.
Jó volna, ha felsorolná kiknek kellene ön szerint a szakembereke képezni a Filművészeti Egyetemen? Mivelhogy Ön elégedetlen a mostani képzés színvonaélával.
A Tavasz, nyár, ősz, tél... és megint tavasz című film rendezője - saját elmondása szerint - mindössze 3 filmet látott és egy nyelvtani hibáktól hemzsegő forgatókönyv alapján készítette első, nagysikerű filmjét, mert volt producer, aki bizalmat szavazott neki a látszatok ellenére. Erről szól a "beszakad az asztal" és nem a dumáról. Egyébként Fligauf Benedek nagyjából hasonló módon indult,(már ami a korábbi ismeretlenséget illeti) köszönhetően Árvai Jolánnak és Muhi Andrásnak, az őt felfedező producereknek. Tehát ez itthon is működik ez a módszer és remélhetően működni is fog, csak ehhez a működéshez kellenek az általam "kreatív szemléletű"-nek nevezett producerek. Megbukott bukott művész is van. De nem támogatnám semmiképp azokat a gyülölködő internetes beszólásokat, amelyek halált, megkövezést és egyéb baromian kultúrált büntetés követelnek egy art-film készítőre, ha elrontja a filmjét. Ha egy elsőfilmes hibázik, úgy még jár neki legalább egy új lehetőség, igaz? Vagy fojtsuk azonnal vízbe? Ugye ezt Ön sem gondolja így?! Ha egy olyan filmes készít egy nagy szart, aki korábban már bizonyította a tehetségét, de egyszer elcseszi - ugye szavazunk neki még egy lehetőséget vagy kövezzük meg őt is és temessük névtelen sírba? Mert ugye az is igaz, ha valaki hibázik, az még nem törli el a korábbi életművét? Már csak azért is célszerű lenne ezt a tolerancia elvet érvényesíteni, mert egyik alkotó sem gép. És a művek nem egy futószalag tévedhetetlen - ám mégis meghibásodó! - racionalitása szerint készülnek.
Utálom a meg nem értett művészeket. A vélt meg nem értettség mögé nem lehet bebujtatni a rossz műveket, ebben egyet értünk.
Egy hete láttam egy zseniális filmet: 13 tó ennyi a címe és annyit mutat, amennyit igér: 13 tavat 10-10 percen át. Attól hogy pl. Magyarországon ezt a munkát kb 1000 ember nézné meg még nem lesz meg nem értett a filmje az illető rendezőnek, csak másmilyen, mint amit a többség képes befogadni. (Ez nem a közönség minősítése, de...)Egy art-film mindig több közreműködést kíván a nézőjétől, mint egy zsánerfilm. Pl a 13 tó esetében az is eldönti, hogy a film kinek mennyire jön be, hogy melyik néző milyen módon akarja vagy tudja a film kereatív csendjét feltölteni a saját világából. A katarzis egy zsánerfilmben készen kapott és kizárólag a filmkészítő (profizmusa) által irányított. Az art-filmben a katarzis egy lehetőség. (Az "art" megjelölés ismét nem minősítés kíván lenni.) Miért nem értik meg az itten fórumozók, hogy nincs olyan tévedhetetlen rendszer, amely a jelenleg Magyarországon készülő évi 18 filmből kiválaszthatná azt a kettőt, amely tényleg beüt. (Zsáner vagy art, mindegy) Nem azért van szükség a maradék 16 rosszabbra, mert a "haveroknak" is kell a zabapénz, hanem mert ez a dolgok természetes rendje és aránya. A 16 rossz nélkül vélhetően a 2 jó sem fog elkészülni - elég nagy erre a valószínűség (lásd a futószalag és az alkotó ember közötti különbséget fenntebb). Egyébként a rossz művek nagyjából engem is annyira idegesítenek, mint it bárki mást. A zsáner filmben ugyanakkor nagyobb szükség van a profizmusra (ami ez esetben éppen azt jelenti, hogy az alkotó jól ismer egy adott nyelvezetet és azon képes beszélni és a szokásjogtól csak kisebb változásokkal tér el), míg az art filmeknél nem annyira a profizmus, a már kidolgozott rendszer ismerete és ennek a rendszernek a hibátlan műkötetésére való készség a döntő, hanem az eredetiség, az érzékenység az újszerű látásmód stb. Ez nem jelent védelmet, csak objektív megállapítást - legalábbis a részemről. Hány amerikai független filmest ismer Ön, akik a saját pénzükből és állami támogatásokból készítik éveken át a filmjeiket, amelyek között zseniálisak is vannak - de előfordul mégis, hogy soha nem jutnak el a célba? Én ismerek néhányat.
A box-office lehet Amerikában az isten, de egy 10 milliós országban aligha.
(Más fórumokon sokat emlegették a szar magyar art filmek ellnpéldájaként Tarkovszkij zseniális Stalker-ét. Azért kíváncsi lennék, hogy a Stalker miféle profizmussal mérhető, hány nézőt csinálna ma Magyarországon, milyen lenne a box-office mércéje - és ez mennyiben befolyásolná a Stalker kivételes zsenialitását? (nehogy visszaírja valaki, hogy van pofám a Stalkerhez hasonlítani a magyar art filmeket, mert falnak megyek!)
A magyar filmszakma nem attól lesz működőképes, hogy art-film készítők és zsánerfilmesek acsarkodnak egymásra és egymás elől próbálják meg elvenni azt a kevéske felosztható pénzt, hanem attól, ha megőrizve a műfajok és a lehetőségek sokszínűségét együttesen próbálnak vagy próbálnának harcolni a magyar film nagyobb támogattságáért és nagyobb elismeréséért. Az előbbit az én szótátramban marakodásnak hívják míg az utóbbit progressziónak. Egyébként számomra az 50-50 százalék is erről szól (a normatív/szelektív és a producer/rendező viszonyt illetően), vagyis arról, hogy a dolgokat nem egymás ellen kell működtetnünk és nem egymás rovására és kárára, hanem egymásért és a magyar film egészéért.
Kb ennyit tudok a modani - hangsúlyozottan sértettség nélkül, nem a meg nem értettek hangján, nem támadóan, nem fikázva, nem gyűlölködve, viszont toleránsan (bízva legalábbis a saját toleranciára való képességemben.)
Bocs a hosszért és az önismétlésért.
JA
P.S.: A Dark Water ugyebár egy jó példa a profizmussal megcsinált amerikai bukásra? Na ne! Ebben az ázsiai eredetiből ellopott hamisítványból hiányzik minden profizmus, ami egy zsánér működtetéséhez kellene. Álprofizmus, az van benne. A látszat látszata - de hogy ez elég lenne? Nem hinném. A közönség egy nagyon sok pólusú valami. Nincs egységes mindent evő, mindent befogadni kész közönség. Ha a közönség egy bizonyos rétegéhez szól valaki vagy ennek a közönségrésznek a tulajdonságairól beszél, azzal még nem minősíti és nem kritizálja a közönség tövábbi, más érdeklődési irányúltságú rétegeit. Ezt mondani csúsztatás, amit illetlen használni. Egy egyetemet végzett képzettsége és képessége más célt szolgál a társadalom egészét nézve, mint egy szakmunkásé - a kettő nem fordítható egymás ellen, egyik nem minősíti a másikat. Az értékek és képességek csak önmagukban mérhetőek, nem lehet mindent mindenhez hasonlítani és mindent mindennel összekeverve mindent minden ellen kijátszani és manipulálni.

Tisztelt Janisch úr!


Kérem nézzel alkalmatlankodásomat, hisze nem is nekem szólt üzenete, hanem f.r.a.n.k.-nek, ám lévén, hogy én indítottam a lavinát, úgy gondolom dobhatok még rá egy hógolyót.

A "Naná, hogy magyar film a Kontroll" állítását nem egészen értem. Azért mert jó, magyar, vagy ez csak egy ténymegállapítás oko-okozati összefüggés nélkül?

Érdeklődnék affelől továbbá, hogy hogyan értékelné Ön azt a megoldást, hogy a javaslata szerinti 50%-nyi szelektíven elosztott támogatásból akkor kevesebb art-film készüljön, de azoka megmaradt anyagi keretből rendesen eljuthassanak nívós filmfesztiválokra, ahol érdemükhöz mérten megmérkőzhetnek külföldi vetélytársaikkal?

Osztom azon nézőpontját, miszerint "egy... art-filmet és egy vígjátékot vagy zsánerfilmet" nem lehet "összehasonlítani a nézettség szempontjából". Ez így van. De míg az egyiknek van objektív mércéje, a másiknak lehetséges lenne abban a kiváltságban részesülni, hogy őt elbírálni ne lehessen? Ez Ön szerint igazságos?

És Isten lássa a lelkem, hogy nem kekeckedni akarok, de ez utóbbi gondolatból következik a következő kérdés: milyen "tökéletesre munkált tehetségű art-filmekről" beszél Ön? Úgy gondolja, hogy az elmúlt évek művészi munkái ebbe a kategóriába sorolandók? Válaszának függvényében pedig kijelenthetjük, hogy a profizmus hiánya egyet jelent az art-filmmel? S nem lenne akkor tanácsosabb az amerikai független film példáját követve egy profi művészfilmet csinálni, amely egy szélesebb közönség számára is élvezhető, amellett, hogy a célja nem a kiszolgálás, hanem a közvetítés? Vagy Ön szerint törekszenek a magyar filmek erre egyáltalán, csak mi, a nézők nem vesszük észre? Vagy a megoldás az, hogy mindenre, amit a pórnép, és a nem-elitista intellektus értetlenül figyel rásüssük az intellektus billogát, ezzel igazából a terméket védve, és valójában nem azt minősítve, hanem az átlagközönség intellektusát, műveltségét, befogadóképességét, és igényeit degradálva?

A dolgok helyesen való látásával kapcsolatos kétéségek jogát továbbra is fenntartva, marad alázatos szolgája:


C.C.

Tisztelt f.r.a.n.k.!

Bár bizonyos fokig osztom véleményét, mely szerint "se egy producer, se egy zsűri nem tudja eldönteni, egy film sikeres lesz-e", azért Ön is sejti, hogy vannak bizonyos objektív kritériumok, amelyekkel biztosra lehet menni. Látott Ön már bukott Pixar filmet? Azt hiszem sejti, miért... A producer is egy szakember - és vannak köztük kiválóak, meg szerencsések. Ahogy azonban Ön is mondta: ha "az USA-ban ha egy film megbukik, annak következményei vannak.". Rossz producer így nincs Amerikában...


A "nézőközönség, mint mérce" fogalmával maximálisan egyetértek, de még ha ezt is szubjektívnek tekintjük, az akkor is elmondható róla, hogy objektívebb mint egy művészfilm forgatókönyve, amelyben a szakmaiság minden hézagát le lehet fedni a "művészet" oximoronjával.

A Kontroll pedig valóban bizonyított, és aki kicsit is ért a filmszakmához, pontosan tudja, hogy ez miért sikerült, és miért nem sikerült jobban, mint azt tehette volna...

Főhajtással gondolatai előtt:


C.C.

Tisztelt Janisch úr!

Roppantul elkeserít, hogy amúgy szerény intellektusomat még lejjebb taksálja, mint amennyit az valóban ér, mindazonáltal megpróbálok érdemben ragálni az Ön által hozzászóltakhoz. Először is szeretném megköszönni, hogy reagált, még akkor is ha a kérdéseim nem kerültek 100 százalékosan megválaszolásra, leginkább csak oly fokig, amit inkább egy sértett ego szokott indukálni és nem egy racionális, konstruktív párbeszéd.
Sajnálatos módon képességeim csak odáig terjednek, hogy egy leírt szöveget objektív kereteken belül értelmezzek, és azt hiszem, hogy ennek a feladatnak (még ha nem is maradéktalanul, de) eleget tettem. Nem költöttem, nem emeltem ki kontextusból, csak feltettem egy spekulatív kérdést az Ön hozzászólásából merített idézet alapján. Sajnálom, ha úgy érzi, hogy ezzel merényletet terveztem Ön ellen, nem ez volt a szándékom. Azt is sajnálom, hogy csak a saját nevéig jutott a kérdéseim között, ugyanis válaszában némi ellenséges és sértett felhangot vélek felfedezni, amelynek igazolását avagy cáfolatát szívesen fogadnám indoklással együtt. Ha végigjut majd egyszer "áludvariaskodástól túlcsorduló, szirupos, de mégis felvizezett segberugásözönömön", akkor talán módjában áll majd észrevételezni, hogy én semmit nem csináltam, csak kérdeztem és tettem ezt mindenkitől, aki a cikkben említve volt. Természetesen nem várom, hogy drága idejét rámpazarolja, hisz mindannyian elfoglaltak vagyunk, de az igazi udvariasság megköveteli majd minden kultúrában, hogy sértegetésekbe csak akkor bocsátkozzunk, ha
a) ismerjük a velünk szembenálló teljes álláspontját
b) ha hajlandóak vagyunk érdemben vitába szállni vele (azaz válaszolunk egymás kérdéseire és nem pusztán jó politikus módjára elbeszélünk egymás mellett); valamint esetleg
c) is - ha bizonyosan tudjuk, hogy úgy szállunk ringbe, hogy nem kételkedünk benne, hogy nem esik-e bántódásunk abból kifolyólag, hogy teljesítményünk talán nem bizonyul optimálisnak.
Isten őrizzen mindazonáltal attól, hogy kioktassam, csupán a figyelmét szeretném felhívni arra, hogy én okkal kérdeztem azt és úgy ahogy, válaszán azonban emocionális motiváción kívüli indokot nem érzékelek.

És most rátérnék a beígért reakcióra, ha megtisztel figyelmével. Örömmel értesültem arról, hogy Ön azok táborába tartozik, akik 50-50 százalékban osztanák meg a támogatásokat, hiszen ez egy fair arány. A 70-30-at jómagam is túlzónak tartom, hiszen se producer, se rendező, se író nincs (vagy alig akad) a ma aktív és dolgozó "szakemberek" között, aki a 70 százalékkal élni tudna. Mindazonáltal az idei megoszlás 88-12 volt értesüléseim szerint (Népszabadság), amely amellett, hogy igazságtalan, még talán a komolytalan jelzőt is kiérdemli. Nem tudom járt-e már Törökországban, azon belül is egy bazárban. A vásárló ott alkudozik. Ha egy adott portéka 10 egységbe kerül, és Ön úgy megy oda, hogy 8-at ajánl érte, Ön azt úgy értékeli, hogy Ön egy kiváló üzletember? Vagy úgy megy oda, hogy ajánl 3-at, és reméli, hogy max. 6-nál találkoznak. Azt hiszem nem kell túlmagyaráznom a párhuzamot, szeretném elkerülni ugyanis a felvizezettségnek még csak a gyanúját is.

Továbbá, Ön ismét kitér arra, hogy mit ért Ön szubjektivitás alatt, amely nemes gondolat, és sajnos magam is be kell lássam, hogy nem egy producer fejében megfordulhat az Ön által sugallt gondolat, hogy ők szeretnék kiosztani a pénzt valójában, ám ne feledje, hogy az ő döntésük utána bizonyos mértékig számon is kérhető. Tegyük ugyanis fel, hogy valaki csinál egy közönségfilmet, ami nem csupán megbukik, de egyenesen olyan fokú szakmai inkompetenciáról árulkodik, amelyre nincs magyarázat, mi történik? A nézők nem nézik meg a mozit, a kritika megfojtja filmet - és bármivel is jöjjön az illető producer utána, az MMK-nak nem kötelessége a következő filmjét szponzorálni. Így egyfajta természetes szelekció is bekövetkezhet talán, amely a közönségfilmhet nem értő szakembereket kiveti a szakmának azon ágából. Mi történik, ha egy művészfilm megbukik?
a) ilyen eleve nincs. Bukott művész, nincs, csak meg-nem-értett.
b) magyarázat viszont mindig van. Nincs közönsége a kultúrának, nem volt elég a pénz, az operatőr más produkcióba adta el magát útközben, nem volt ihlet, a kritikusok még nincsenek felkészülve erre a hihetetlen paradigma-váltásra... sorolhatnám, de a kreativitásomra lakatot (sőt, mondhatnám: csapot) szerel a valóság.
És mi ilyenkor a konzekvencia? Az MMK megszavazza a következő filmre is a pénzt, mondván, hogy talán majd akkor minden körülmény stimmel, és a csillagok is helyesen fognak állni, és az a film hihetetlen sikereket fog elérni, megajándékozva a világot az új Orson Welles-szel.
Példám fényében azt hiszem átlátható a normatív támogatás előnye - még úgy is, ha a producer maga dönt arról, hogy az előző sikeréből kovácsolt anyagiakat kire és mire szeretné elkölteni, vállalva a szükséges kockázatokat (bár tudom, hogy túlidealizálok, hisz Magyarországon elég egyetlen siker, hogy valaki örökös tagásot nyerjen a normatív támogatottak klubjában). Ha esetleg nem látná át indklásom magját, annak túlzott szemléletessége miatt, kérem ne habozzon kérdezni, hiszen nincs buta kérdés, csak elégtelen magyarázat.

Egy további felvetett gondolatára reflektálva, kérem engedje meg, hogy egyetértsek ismét, majd közvetlenül utána mégse. Mint azt mondta(m), Magyarországon hiány van szakértő, "igazi, tehetséges, kreatív producerekből..., akik mindent tudnak, de nem csupán a film gyártásáról, hanem a film esztétikájáról és nyelvezetéről is". Ez kétségtelen. Sajnos a filmszakember ezen ágát sokak szerint az SZFE képzése sem alkalmas megteremteni (szakemberek híján), s akiben a felsoroltak csak szikrája is megvan, azok többnyire előbb unnak bele a próbálkozásba, mint hogy lehetőséget kapnának az érvényesülésre. Kérem ne vessen meg, de egy korábbi fórumon azt említette egy felszólalónak, hogy ha filmet szeretne csinálni, akkor rakjon egy producer elé egy olyan könyvet, amitől leszakad az asztal (szégyellem a pontatlanságokat, töredelmes bocsánatát kérem, ha rosszul idéztem, de a lényeg így rémlik előttem). Tisztelt Janisch úr! Ezt ugye Ön is tudja, hogy nem így működik? Pláne nem egy szelektív rendszerben. Pláne nem egy "kis piacon", ahol mindenki a megélhetését félti. Akkor honnan várjuk a szakértő producerek megjelenését? ÉS ÖN PÉLDÁUL MIT TESZ ENNEK ÉRDEKÉBEN? Mit tesz BÁRKI ennek érdekében?

Amíg válaszol azonban megkérdezném egyúttal azt is, hogy bár a mai magyar producerek Ön szerint nem a legnagyobb koponyák, de ha csak űtlagos halandónak értékeljük őket, mit tudnának jobban felmérni: hogy szórakoztatónak találnak-e egy közönségfilm forgatókönyvet vagy sem, avagy azt, hogy egy művészfilm "forgatókönyvében" mennyi potenciál van?

Illetve arra is kíváncsi volnék, hogy fel tudja-e sorolni a játékfilmes kuratórium zsűritagjait, és azok végzettségét, illetve a filmes szakmához való kapcsolódásukat (kérdésemet a sokszor - nem Önt által - megidézett "káderből lett filmproducer" fogalma motiválja)? Ha ezt megteszi, akkor azt hiszem mindketten megkérdezhetjük, hogy kinek is van jogosultsága Magyarországon filmforgatókönyvekről érdemben véleményt alkotni.

Hadd idézzem itt fel megnyilvánulását a "nézhetetlen, rettenet amerikai filmek"-kel kapcsolatban, "amiket az ottani "tévedhetetlen" mogulok gyártanak". Tisztelt Janisch úr! Mennyire van Ön tisztában az amerikai stúdiórendszer maradványainak működésével? Hallott már Ön a box-office fogalmáról? Tudja Ön, hogy a Hollywoodi Álomgyár hogyan is működik? E kérdésekre adott válaszai alapján szívesen állok majd rendelkezésére (szerény képességeimhez mért remélhetőleg értékelhető)információk szolgáltatásával, avagy partnerként a további eszmecseréhez. A tény azonban ettől még tény marad - még a legnagyobb amerikai bukás is profin kivitelezett minden fázisában, maximum az eredeti döntés, vagy a közönség igénye meglékelte a siker papírhajóját. Ezzel szemben mit tudunk mi felmutatni Magyarországon? Hadd ne hozzak senkit kínos helyzetbe azzal, hogy megnevezek filmcímeket, hiszen nem ez a célom. De ettől még Ön is tisztában van azzal, hogy egy magyar bukás esetében ki az egyetlen profi, és mit (avagy kérdezzem úgy, hogy "mennyit") profitál, miközben a profizmusba fektetés többet hozhatna a konyhára, mint a profiktól való spórolás.

Sajnos a jól működő produceri rendszerrel kapcsolatos hozzászólását már nem idézték, de ehhez ismételten csak csatlakozni tudok. Ám jelen pillanatban a küzdelem azért folyik, hogy egyáltalán készüljön Magyarországon közönségfilm, és ne csak a művészeink (ha mégoly nevesek is) csillapíthassák a művészmozik feneketlen éhségét, miközben a meglévő közönség gyomra korog, és szép lassan átszokik a TV-hamburgerre, és az igényesen kivitelezett amerikai menükre, amelyeket sajnos átlag magyar költségvetésből nem fogunk tudni talán soha utolérni.

Az utóiratához pedig még annyit kérdeznék. Mikor beszélt Ön utoljára Antal Nimróddal? Távozásának okait személyesen tőle hallotta? És ha netán jólinformáltsága erre is kiterjedne, azt hiszem egy nemzet filmrajongói nevében kérdezhetem - mit tud Antal úr jelenlegi elfoglaltságairól? Én úgy értesültem ugyanis, hogy producerével nyertek 50 millió forintot... és a Kontroll sikereivel a háta mögött biztos képes lenne még legalább kétszer ennyit összeszedni egy filmhez, hogy forgathasson... Vagy nem? Én kérdezek butaságot?

Remélem kérdéseimmel nem sértettem meg Önt, továbbá azt is remélem, hogy ezúttal sikerült hozzászólásomat elejétől végéig elfogyasztania, és válaszában hajlandó lesz kerülni az ellenséges hangvételt, hiszen nem állunk ellenkező oldalakon, csak különböző nézeteket vallunk - kínos lenne azonban, ha ez kiterjedne megnyilvánulásaink hangnemére és kultúráltságára is. Marad őszinte tisztelettel:


C.C.

1.Naná, hogy magyar film a Kontroll.
2.Nimród nem azért ment el Amerikába, mert itt mindenki kicseszett vona vele, vagy olyan különleges lett volna, hogy senki észre sem vette. Charlie Chen sajnálkozásából ilyesmit véltem kihallani.
3.A fesztiválsikerek csak akkor lehetnek valós és reális értékmérők (50% feletti normatív elosztást indukálva), ha minden produkciónak lesz lehetősége a saját filmjét pályáztatni a világ fesztiváljain. Egyébként lehetősége még lenne, csak pénze nincs hozzá. Így aztán könnyen belefuthat bárki a kontraszelekcióba.
4. Egy azonos művészi igénnyel és invencióval készült art-filmet és egy vígjátékot vagy zsánerfilmet soha nem tudsz összehasonlítani a nézettség szempontjából Össze lehet, csak a végeredmény nem fog szólni semmiről (a filmek értéke szempontjából). Egy ilyen hasonlítgatás csak annyit mutat, hogy a közönség nagyobb része többnyire jobban kedveli a tökéletesre csiszolt zsánert vagy vígjátékot. De ez azért hadd ne jelentse már azt, hogy akkor senki ne csináljon tökéletesre munkált tehetségű art-filmet.
(az art ezesetben inkább "műfaji" megjelőlés, semmint az értékre és a tehetségre vonatkozó)
Amíg ez így van - márpedig így van - nehezen lehet felszámolni az elosztás szelektív felét.
Üdv:
JA

abból nyugodtan kiindulhatunk, hogy se egy producer, se egy zsűri nem tudja eldönteni, egy film sikeres lesz-e. azt sok tényező befolyásolja, de ha "a korábbi filmek nézettsége és fesztiválsikerei alapján ítélnek támogatást az alkotóknak új filmterveikre", akkor a közönség alkotott döntést. ez lehet az első lépcsőfok abba az irányba, ahol a film sikeressége a legfontosabb mérce egy filmkészítő megítélésében a filmszakmán belül.

az, h Antal Nimród hol született, a film szempontjából lényegtelen, a Kontroll magyar film és példája mutatja, hogy nem csak otthoni piac létezik.

az USA-ban ha egy film megbukik, annak következményei vannak.

Kedves Charlie Chan!
Ha mindenki más hozzászólásából csak annyit értettél meg, amennyit az enyémből, akkor kár volt ezt a rettenetesen hosszú, bocsánatkérésektől és áludvariaskodástól túlcsorduló, szirupos, de mégis felvizezett segberugásözönt idekörmölnöd. Bár nem tudom összehasonlítani írásodat az eredeti hozzászólások értelmével, ugyanis - bevallom - képtelen voltam végigolvasni a fentebb említettek miatt, de az általad hibásan értelmezett saját szövegemet illetiően mégis elmondanám, hogy mire gondoltam valójában:
Azt javasoltam, hogy a normatív és szelektív elosztás aránya 50-50 százalék legyen a Producerek Szövetsége által javasolt 70/30 százalékkal szemben. És még azt is mondtam, hogy miközben a producerek azzal érvelnek a szelektív csökkentése mellett, hogy az túlságosan is szubjektív a normatív objektív értékpreferenciájával szemben, valójában a producerek is a szelektívet képviselik, csak azt szeretnék, hogy egy lépcsővel később jöhessen ez a szubjektív szelektivitás, vagyis akkor, amikor már ők lehetnek szubjektíven szelektívek a normatíven megnyert pénzből.
Talán azt gondolják, hogy a producerek - márminthogy ők, producerek - tévedhetetlenebbek, mint bármely zsűri vagy bárki más, aki a forgatókönyvek alapján kisérli megítélni a később elkészülő filmeket. Lehet, hogy így van, de akkor ki gyártja, produkálja azokat a nézhetetlen, rettenet amerikai filmeket, amiket az ottani "tévedhetetlen" mogulok gyártanak, pedig jóval nagyobb tapasztalattal, rutinnal stb rendelkeznek, mint a mieink. Másfelöl azt is mondtam, hogy szükség lenne egy jól működő produceri rendszerre, épp a közönségfilmek - a jó közönségfilmek! -, és a műfaji filmek - a jó műfaji filmek! - megerősödése miatt. Ehhez persze igazi, tehetséges, kreatív producerek kellenének, akik mindent tudnak, de nem csupán a film gyártásáról, hanem a film esztétikájáról és nyelvezetéről is. Ilyen kicsiny hazánkban pedig jószerivel csak néhány van. 10 ujjamon megszámolom, hogy mennyi. Akkor pedig mire a nagy mellény és az "einstand"-ra hasonlítóan mohó 70/30 százalék normatív/szelektív felosztási arány.
Nos ennyi volt az én semmitmondásom kb.
És még annyit: Antal Nimród amerikában született és onnan jött ide tanulni, tök normális hogy a nagyobb piacon próbálja kamatoztatni a sikerét és a tehetségét.
Üdv
JA

Köszönöm dícsérő sorait!

Remélem nem csak egymás közt fogunk eszmét cserélni (bár ebben sem találnék semmi kivetnivalót, mindössze jobban örülnék, ha a kérdezettek is állást foglalnának). Én kérek elnézést a Kontroll figyelmen kívül hagyása miatt, ám azt a filmet kivételes gyümölcsnek érzem a mai magyar termés sűrű erdejében, amint a film rendezőjét is, aki lehetőségeivel élve el is hagyta az országot (legalábbis átmenetileg). Egy fecske azonban nem csinál tavaszt, ahogy a régi kínai közmondás tartja. Továbbra is marad tisztelettel:


C.C.

komolyan mondom, be kéne kereteztetni.

"Vagy elképzelhető, hogy a producerek továbbra is a barátaiknak adnának munkát bármennyire is csapnivaló a végeredmény, veszélyeztetve ezzel a további anyagi juttatásaik forrását?" - itt van a kutya elásva...

egyébként, készült nemzetközileg elismert produkció MO-n, pl. a Kontrollt kint is ismerik és asszem most megy az olasz mozikban.

Tisztelt Fórumozók, tisztelt Szakmabeliek!


Annak reményében írok, hogy valaki reagál majd soraimra (az vesse rám az első követ, aki még nem kergetett illúziókat, de talán a Nagy testvér mégis figyel).
A következőkben tehát a cikkben idézettekhez tennék fel fiktív és tiszteletteljes kérdéseket, remélve, hogy tőlük, vagy tóthgézáéktól valamiféle választ, megerősítést, vagy cáfolatot kapok felvetéseimre:

Lugosi Lászlótól azt szeretném megkérdezni, hogy ha szerinte a 70 % sok, akkor ő mit gondol ideálisnak, illetve hogy úgy érzi, hogy mai világunkban a szubjektív megítélésmód korszerűnek nevezhető-e. Kíváncsi lennék továbbá arra is, hogy az objektivitásban lát-e esélyt a vádaskodások elkerülésére, továbbá, hogy melyik értékrend termékenyíti meg Magyarországon melyiket, és hogy tudja-e ebből a nászból vajon hány öszvér és hány nemes orchidea született eddig?

Grunwalsky Ferenctől a legmélyebb tisztelettel aziránt érdeklődnék, hogy ha "a cél a kulturális értékek védelme és biztosítása, így a szellemi értékekre pezsdítően ható támogatás ítélhető csak meg", akkor az "Apám beájulna", a "Le a fejjel", illetve a "Rap, Revü, Rómeó" miért részesült finanszírozásban? (szeretném felhívni a figyelmet, hogy nem kritizálom a műalkotásokat, csak próbálom a kimondottakat értelmezni).

A rendezőktől, akik a 20-80%-ban látják a megfelelő elosztást, alázatosan érdeklődnék, hogy hajlandóak-e nevüket, eddigi filmjeik címét, és azok nézettségét, illetve fesztivál-eredményeit elárulni, valamint minimális indoklást fűzni gondolatmenetük logikájához?

Kende Jánostól szeretnék érdeklődni, hogy amikor felvonul egy honfitársaiból álló hadsereg a vára előtt, és bebocsátást kér, akkor azt miért értékeli hadüzenetként, továbbá, hogy harcolni szándékszik-e férfi módjára az erődítményért mely nem tulajdona, vagy a várfal tetejéről a biztonságból kiabál addig, amíg meg nem öregszik, és el nem halálozik?

Mészáros Mártának hódolatomat és kézcsókjaimat küldeném, mert (szerintem) igazat szólt - egyszerre filmszakértő és jóízlésű producer valóban hiányt képez kis országunkban. Mindazonáltal megkérdezném tőle, hogy mit tud a Filmművészeti Egyetem képzéséről e téren, illetve a rendezés, a forgatókönyvírás szakterületén zajló oktatásról, vagy annak hiányáról? A kérdésre adott válasza alapján pedig érdeklődnék, hogy akkor honnan vár változást? Erre a kérdésre adott válasza alapján pedig udvariasan érdeklődnék, hogy ő átadná a helyét feljebb vagy lejjebb bukva, hogy más is próbát tehessen az adott szakterületen?

És mivel Mészáros Márta megemlítette az MTV-t, érdeklődnék a vele egyetértőkkel, hogy ők milyen időintervallum elteltével kapnak fizetést, a Királyi televízió számára végzett munkáik után. Aki erre a kérdésre válaszol, attól pedig az iránt érdeklődnék, hogy megnyugodna a lelke, ha az Állam hallgatna a javaslatra, és átcsoportosítva a pénzeit csökkentené az MMK pénzét, és az MTV költségvetését növelné? És ezzel tulajdonképp mi is változna? Ettől a fiatalok lehetőséget kapnának? Más színvonalú lenne a képzés? Megszűnne az állítólagos "belterjesség", minden vádak fő alapja?

Mészáros Mártának azonban hálával tartozom, mert megemlítette, hogy a producerek nem ajánlanak könyveket a rendezőknek? Megkérdezném tehát a producereket: miért nem kíváncsiak fiatal tehetségek írásaira? Aki erre hajlandó válaszolni, azt pedig tisztelettel kérném, hogy mondja el, hogy a saját ötleteinek megvalósításához nem érzi szükségét egy profi forgatókönyvíró alkalmazásának? Még akkor is ha pénzbe kerül? Vagy jobb panaszkodni a Filmszemlén, és aztán semmit sem változtatni? Ugyanakkor remélem lesz olyan is, aki erre a kérdésre válaszol, és tőle azt kérdezném, hogy amikor a rendező besétál a saját könyvével, akkor borzalmas megaláztatás lenne felajánlani, hogy az általa elkövetett forgatókönyvi hibákat egy profi helyrehozza? Vagy minden magyar rendező abszolút multitálentum, és nekik nincs szükségük valami hülyére, aki megmondja a véleményét az ő zseniális művükről? Persze sértődések elkerülése végett az is érdekelne, hogy a magyar rendezők engednék-e, hogy a producer legyen a név, aki a filmjükre pénzt szerez, és ne az döntsön, hogy ki a rendező, aki a könyvét megvalósulásra alkalmasnak ítélte? És hogy hajlandóak lennének-e más ötleteivel foglalkozni, és más történeteit elmesélni, s nem csupána saját látókörük és szempontjaik alapján a vászonra definiálni a világot?

Janisch Attilától azt kérdezném, hogy veszélyeztetve érzi-e magát, netán bizonytalan-e a tudásában? A "normatív alapon megkapott támogatásokat a producerek is szelektíven, a maguk szubjektív módján osztanák fel újra a nekik bizalmat élvező rendezők között" című hozzászólása ugyanis nem annyira a szubjektivitás kötelezőségéről árulkodik számomra (hisz be kell lássuk, még Isten is szubjektív, ezzel tehát kevés szóval még kevesebbet mondott), hanem arról, hogy lesznek, akik nem kerülnek be egy viszonylag objektív pixisbe: a szakértő rendezők pixisébe? Vagy elképzelhető, hogy a producerek továbbra is a barátaiknak adnának munkát bármennyire is csapnivaló a végeredmény, veszélyeztetve ezzel a további anyagi juttatásaik forrását? Hány filmet tud egyébként egy rendező leforgatni évente, kérdeném udvariasan? Lehetséges lenne akkor ezek szerint, hogy az összes közönségfilmet ugyanaz a három kiemelkedően képzett vizionárius gyártsa, kiszorítva ezáltal mindenki mást a szakmából? Továbbá megkérdezném azt is a szemtelenség mindenféle szándéka nélkül, hogy ki érezné problémának a "bérmunkásságot" a mai magyar rendezők közül, és hogy elképzelhető-e az, hogy ez azért van, mert bérmunkásként esetleg képtelenek lennének a magyar filmesek hozzájárulni egy közönségfilm elkészüléséhez gondolataikkal illetve szakértelmükkel? Ha pedig ez utóbbi kérdésnek akármely részére "igen" a válasz, akkor az miért van így?

Sipos Árontól az iránt érdeklődnék, munkája maximális megbecsülésével, hogy az elkészült filmjeik alapján miért várja, hogy a producerekre másként tekintsen, mind a néző, mind a nem-művész szakember? Mi az, ami a magyar producert a produceri pozícióra predesztinálja? A vízió? A tehetség felismerése? A tehetség kutatása? Az üzleti érzék? A szakértelem? A fizetési morál? A morál? Az MMK-tól pedig a válasz fényében azt kérdezném, hogy mire lenne hajlandó, hogy ezek a tényezők a pozitív irányba változzanak?

Kézdi-Kovács Zsolttól szeretném megkérdezni, hogy van-e ok a paranoiára, vagy ő úgy gondolja, hogy minden tisztességesen zajlik, és a "székbekapaszkodás" vádjai légből kapott ötletek, melyeket azok a galád producerek találtak ki, akiknek nem volt értékelhető pályázatuk? Kíváncsi lennék továbbá, hogy mit javasol ezeknek a paranoid producereknek, és hogyan vinné át a javaslatait a gyakorlatba, hogy ők jobb pályázatokat készíthessenek, és az így kapott pénz hatására ne legyen idejük vádaskodni? Szeretném azt is tudni, hogy az hogy kis piac vagyunk az miért tekintetik mindenki által fix és megváltoztathatatlan ténynek addig, amíg nem sikerült még egyetlen sikeres nemzetközi színvonalat megütő produkciót sem összehoznia a szakmabelieknek az utóbbi 60 évben (fesztiválsikereket kéretik kizárni)? És hogy miért nincs helye a piacon a kultúrának? Mert ez az ország csupa bunkó lakhelye, vagy mert amit egyesek kultúraként aposztrofálnak az valójában elitizmus, és kultúr-sznobizmus, amely definíciójából eredendően kirekeszt.

Cirkó Józseftől és producertársaitól azt szeretném kérdezni, hogy éreznek-e vonakodást az MMK részéről az elsőfilmesek támogatását illetően, és ha igen, akkor miért nem próbálják ezt a helyzetet kisköltségvetésű produkciók (kifejezetten így íródott könyvek és fiatal tehetségek) tető alá hozásával megkerülni, azaz miért mindig a legnagyobb állatra lőnek a pampán, ha tudják, hogy az nem elég, hogy gyors, de ha a lövés csak megsebesíti, akkor még rosszkedvű is?

Az MMK-tól ugyanakkor arra a kérdésre szeretnék választ kapni, hogy miért nem dolgoz ki egy átlátható és segítőkész rendszert a Magyarországról kezdeményezett koprodukciók, vagy épp az elsőfilmes egyetemisták, és nem-egyetemisták, de a producer által projectjükkel arra érdemesnek ítélt szakemberek támogatására? (utóbbi természetesen fiktív kategóriának minősül, ha a kérdésre, hogy a magyar producerek hetente hány ismeretlen könyvét olvassák el a válasz 1 alatti szám).

Miskolczi Pétertől és producer-társaitól szintén azt kérdezném, hogy mikor alkalmaztak olyan embert, akinek nem volt "neve" a szakmában, és próbáltak így pénzt szerezni egy projectre, és hogy ez is a szubjektivitás része-e, vagy az objektív valóságé? Valamint szeretném ha elárulná, hogy az általa említett szabályszerűség és felelősség kérdéseiben hogyan járna el, ha ő lenne az MMK? Milyen retorziókat alkalmazna, és hogyan bírná rá a szabálysértőket a felelősségük felvállalására? És hogy ő honnan tudja, hogy milyen az "olyan" anyag, és milyen a másmilyen? A ráírt név, vagy a bennelakozó potenciál, esetleg belefektetett szakértői munka alapján? És remélem nem sértődik meg ha felteszem a kérdést, hogy milyen összeget képzel el a határnak, ami felett a producereknek támogatnia kellene az MMK-t? 500,000 néző? Kevesebb, több? És egy project vagy több állami finanszírozása esetén - hisz nem összehasonlítható az a producer, aki egy filmjével csinál 50,000 nézőt, vagy aki néggyel 100,000-et? És nem lenne mégis jobb, ha a producerek ezt pénzt a következő filmjükbe forgatnák, és nem az Államtól kellene segítséget kérniük? Vagy ad absurdum nem lenne jobb, ha ezt a pénzt a producerek a következő filmjükbe forgatnák és nem elnyaralnák? Vagy még jobb: nem lenne jobb, ha ezt a pénzt a producerek az emberek megfizetésére, és az új projectek korrekt kidolgozására fordítanák szem előtt tartva, hogy igenis LEHET és ÉRDEMES magyar közönségfilmet csinálni, amely túlmutat nemzeti határainkon - és csak ezután fordulnának az MMK-hoz, aki értékelné a fáradozásaikat, és mindenféle szubjektív és kulturális kifogások helyett adna nekik, mert látja rajtuk, hogy őket érdekli a téma?

Grunwalsky Ferenccel azonban egyet kell értsek. Én is szeretném tudni hova tűnik a bérmunka pénz. Mert valaki vagy nyaral belőle, vagy sikeres közönségfilmek gyártására költi. De inkább az előbbi, az utóbbit ugyanis még nem igazén tapasztaltam (tiszt. a kiv.).
Makk Károly rendező úrral is mélységesen egyetértek - a producerek gondolkozzanak végre reálisan, és próbáljanak olyan filmeket csinálni, amik sikeresek, és amelyhez első körben nem kell az MMK segítségét kérni. Ha ez összejön, és az MMK nem óhajt finanszírozni, akkor viszont verni kell a tamtamot. Vice versa viszont lehessen a bizalmat elbukni is - tehát azért mert valaki tíz évvel ezelőtt csinált egy sikeres filmet, ne kapjon élete végéig járó stage-passt a normatív támogatás birodalmába.
Tóth Erzsébet kommentárjából sajnos egy szót sem értek (ami lehet, hogy már a filmhu mediálási hibája), de abban igaza van, hogy "a normatív szisztéma a felelősségen dől el" - az MMK felelőssége pénzt adni azoknak akik megérdemlik, a producerek felelőssége pedig minden eszközzel rászolgálni ezekre az összegekre. A kérdés csak az, hogy hogyan kérjük számon a feleken (nem, nem azt ha buknak, vagy hibáznak, hanem), ha nem teljesítik a vállalt kötelezettséget? Szerintem ne úgy ahogy az Államon az ígéreteit, mert akkor itt soha semmi nem fog változni. Pedig változhatna, és kellene is hogy változzon. És az első lépés ehhez talán épp az lehetne, ha a kérdéseimre őszinte választ (és nem kritikát, vagy a nyelvtani helytelenségeket javító szakleckét) kapnék én, a producerek, az MMK tagjai, ám legfőképpen a normatív támogatásban legérintettebbek: a NÉZŐK!

(utóbbi csoport egyik tagjaként írtam e fórumba, s mint ilyen egy hangként tekintek magamra a sok közül. Névtelenségemnek mindössze ennyi az oka, de ha valaki a nevemre és végzettségemre kíváncsi csak kérdezzen, és válaszolok... feltéve persze, ha ő is így tesz...)

Ajánlom magamat a legmélyebb tisztelettel és mindenek felett őszinte segítő szándékkal közös célunk érdekében!