A magyar filmörökségben hatalmas szellemi energia rejlik. Megbocsáthatatlan bűn lenne eltékozolni. Ha a magyar film elfelejti a múltját, a jövőjét is elveszíti; akkor hiába forgatott Szabó és Jancsó, Radványi és Fábri, Szőts és Máriássy, Ranódy és Huszárik, Gertler és Várkonyi, Makk és Bacsó, Gaál és Kósa, Gothár és Tarr, Jeles és Bódy, és mind a többiek, akik a maguk módján merték nézni a világot.

Az egzisztencialista próza, majd a francia és az olasz új hullám nyomán a Megszállottakban jelenik meg először az antihős a magyar filmben, közönyös nagyvárosi kószálóként, flaneur-ként lép be ő is a film történetébe. Kecskéshez hasonló hőst láthattunk korábban is (de Szirtes szeretetteljes humorával és életenergiáival eljátszva sem előtte, sem utána), Benéhez hasonlót még sohasem.

Az Egy őrült éjszaka, az Ékezet és az Egyszeregy rendezőjének, Kardos Ferencnek 1973-ban bemutatott filmje, a Petőfi ’73 bármiféle pozitív vagy negatív felhang nélküli értelemben egyedülálló kísérlet a magyar filmtörténetben. A rendhagyó történelmi filmben – a főcímben közölt felirat szerint – „600 pápai és budapesti diák elképzeli és újraéli Petőfi életét”.

1953-ban fordulat történt a magyar politikában, a reformer Nagy Imre lett a miniszterelnök, és megindult a személyi kultusz és a diktatórikus módszerek lassú, megfontolt, de céltudatos felszámolása. A magyar filmművészet gyorsan reagált a politikában érezhető „enyhülésre”, addig tiltott témák, hangulatok, szellemiség áramlott a szocialista álomgyárrá átalakított, sematikus filmeket ontó filmgyár díszletei közé. Új témát választani azonban mindig könnyebb, mint a stílust megtalálni hozzá. Csakhogy anélkül az új gondolat sem tud igazán új és hiteles lenni. Példa rá A 9-es kórterem.

Herskó János szivárványos életművében -- mely az ötvenes évek közepétől 1970-ig, Svédországba való disszidálásáig, mindössze hat nagyjátékfilmet jelent --,  a Vasvirág olyan, mint a szerelemgyerek. Herskó sokat szolgált érte. Többek közt A város alatt (1954) című sematikus filmmel a metróépítésről. Valójában rendezővé eszmélése első pillanataitól a Vasvirágot szerette volna megrendezni, mert imádta Gelléri Andor Endre novelláit, melyekből a forgatókönyvet összefűzte, s fontos hatás volt számára Marcel Carné lírai realizmusa, melynek stílusjegyeit -- filmtörténetünkben jószerint egyedül --, a Vasvirág kétségkívül magán viseli.

Az 1963-tól számított egy évtized a magyar film felvirágzásának és nemzetközi elismertségének időszaka. Jancsó, Gaál, Makk, Szabó és társaik új generációt és szemléletet képviseltek. Az idősebb rendezők, így a konzervativizmussal gyakran vádolt Fábri számára komoly kihívást jelentett a fiatalabb kollégáival való megmérettetés, a formai újítások elsajátítása. A kevésbé sikeres Nappali sötétségben és a díjözönnel jutalmazott Húsz órában a modern film technikai megoldásait és az időfelbontásos dramaturgiát egyaránt felhasználta. Ezután alkotóereje teljében elkészítette Rónay György Esti gyors című regényének filmváltozatát, ami váratlanul nagyot robbant.

Gábor Andor arról morfondírozik örökzöld slágerszövegében: mitől tud a rongyos élet olyan édes lenni, mint a méz…Okoskodó magyarázattal előállni s a kifejezések értelmét keresni fölösleges (ennyi erővel beugorhatnánk a nagybőgőbe is), a filmről szólva mégis megállapíthatjuk elöljáróban: az az élet, amit látunk, bizony korántsem méz-ízű. Annak ellenére, hogy a deportált Sziráky Lucie művésznő (Udvaros Dorottya) mindent elkövet azért, hogy kitérhessen a zord valóság ölelő karjai elől. Kedélyes kirándulásnak fogja fel az osztályidegenek, naplopók és burzsujok számára előírt kényszerű tartózkodást.

Bereményi Géza prózaírónak indult, a ”nagy generációhoz” tartozik, Cseh Tamás szövegíró-szerzőtársaként vált népszerűvé. Túlzás nélkül sorolhatjuk a hetvenes évek ellenkultúrájának kultikus alakjai közé. Színházi rendezőként is ismertté vált, a Pannónia Stúdió szinkrondramaturgjaként került kapcsolatba a filmmel és filmrendezőként is jelentős műveket alkotott. A tanítványok első rendezése. Eredeti, filmes őstehetsége, a legjobb értelemben vett profizmus és az elsőfilmesekre némelykor jellemző mindent elmondani akarás együttesen jellemzi ezt a filmjét.

A hetvenes évek magyar filmjében sajátos kezdeményezést jelentett az eastern. A műfajisággal már akkor is hadilábon álló hazai filmkultúra az egyik legkonvencionálisabb, ugyanakkor leggazdagabb hagyományú műfaj, a western meghonosítására tett kísérletet. A spagetti westernekhez vagy akár az NDK-westernekhez hasonlatosan az eastern a jól ismert dramaturgiai és formanyelvi western-mintákat másolja le, alakítja át, de velük ellentétben nem a vadnyugati környezethez illeszti azokat, hanem sajátosan magyar közegre adaptálja az átvett elemeket. Ekként az eastern olyan kalandfilmként definiálható, ami a XIX. századi magyar pusztán játszódik.