„Legalább kijön az egyéniségem!” – mondja a kisfiú a fodrásznak, miután az kopaszra nyírta fejét, s előbukkantak elálló fülei. A vidám felütés egyszerre teremti meg az uralkodó hangulatot és határozza meg játékos formában a főtémát a Szevasz Vera című filmben, ami végeredményben mi másról is szólhatna, elvégre a hatvanas évek közepén-végén járunk, mint az egyéni felelősségről és a társadalom érdekében végzett, ámde – szemben az átkos ötvenes évekkel – szigorúan személyes döntéseken alapuló cselekvésről.

Egy évvel azután, hogy 1968-ban Európán végigsöpört a forradalom szele Prágától Párizsig hazánkban bemutatják Sándor Pál második nagyjátékfilmjét, amely a kitűnni vágyásról, a szabadságvágyról és a lázadásról szól. A századfordulón, a Millennium idején játszódó ártatlan, majd kegyetlenné váló „lányregény”, az Abigél-szerű kollégiumi ifjúsági film fedősztorija alatt, a XIX. század legvégének szecessziós világát remekül felidéző stílusbravúr mögött elvont parabola húzódik, így a film legközelebbi rokona érdekes módon a formailag teljesen eltérő Szegénylegények, a szintén 1969-ben készült Isten hozta őrnagy úr! vagy az egy évvel későbbi Magasiskola.

„Miért álltál be a kommunistákhoz? Miért csuktak le a kommunisták? Miért ették meg a kommunisták a kommunistákat?” – kérdi apjától Angeli Gyuri, a Szerencsés Dániel című Sándor Pál-film legszimpatikusabb hőse. Nem csupán egy különös figura szokatlanul merész faggatózása ez, hanem egy egész nemzedék önmeghatározásának és a történelemcsináló apákkal való szembenézésének alapkérdéseit halljuk itt.

Az antik görög mítosz királylánya nemcsak a korabeli drámaírókat (Aiszkhülosz, Szophoklész) ihlette veretes tragédiák költésére, de a huszadik század is megteremte a maga feldolgozásait. Eugene O’Neill (Amerikai Elektra) az akkor divatos pszichoanalízist vonta be a mítosz újramesélésébe. Gyurkó László a huszadik századi történelem egyik kritikus esztendejében, 1968-ban szólította színpadra a kérlelhetetlen királylányt, hogy Elektra és öccse összecsapásából kortársi drámát teremtsen, amelyben a kérlelhetetlen forradalmiság és a realitásokhoz alkalmazkodó józanság csap össze. Gyorsan népszerűvé lett, hosszú szériában játszott drámáját, a kor gyors változásainak hatására 1972-ben átdolgozta. Ez utóbbi változat alapján készült két évvel később Jancsó Miklós filmvariációja.

Az 1948-ban az államosított filmgyártás első munkáját, az erőteljesen realista Talpalatnyi földet megrendező Bán Frigyes az '56 után újra felerősödő cenzúrát megkerülve irodalmi adaptációval jelentkezett (amely nem az egyetlen változatos pályája során, lásd még Úri muri, Csigalépcső, Szegény gazdagok stb.). Vladislav Pavlovic „csehszlovák” rendezővel közösen egyik legkedvesebb kötelező olvasmányunkat, a Szent Péter esernyője című Mikszáth Kálmán-regényt dolgozta fel. Filmjében a hiszékeny vallásosság parodizálásával egyszerre tesz gesztust az uralkodó ideológiának, ám az olyan kiszólásokkal, mint a „Ma már nincsenek csodák”, illetve „Igenis vannak csodák, ha az Isten úgy akarja!” vagy a látványos „Feltámadunk!” felirattal egyszersmind fügét is mutat neki. Munkája ugyanakkor tökéletesen függetleníthető bármiféle politikai-történelmi helyzettől: Bán mai szemmel nézve is remekül élvezhető, időtálló, bájos vígjátékot, igazi közönségfilmet alkotott – sok humorral és (az eredeti műben nem feltétlenül szereplő) apró tréfával.

Novák Márk (1935–1972) mindössze egyetlen évtizednyi életműve egy előzmény nélküli, igen eredeti húszperces burleszkből (Kedd), egy formailag rendkívül igényes rövid etűdből (Csendélet), s egy különös, egyrészt a hatvanas évek társadalombíráló modelltörténeteit idéző, másrészt a korabeli stílust és elbeszélőformát megújítani szándékozó nagyjátékfilmből áll (Szentjános fejevétele). A három filmet mintha nem is ugyanaz az alkotó rendezte volna, formailag annyira eltérnek egymástól, noha valamennyi ugyanarról a gondolatról beszél: a felelősségről.

Móricz Zsigmond írásművészetének realizmusa, természetközelsége, anyagszerűsége szinte kiált a mozgóképi ábrázolás után, nem beszélve társadalmi érzékenységéről, amely különösen az 1945 utáni ideológia számára avatja őt vonzó szerzővé. A magyar filmtörténet tucatnyi Móricz-adaptációjának tanúsága szerint az író mindenekelőtt az utóbbi szempontból fontos filmeseink számára: realizmusának elsősorban társadalmi aspektusát érvényesítik, noha az író sokszor nyers naturalizmusa mögött kibogozhatatlanul összetett lélektani folyamatok kavarognak, amelyek démonként űzik-hajtják hőseit egy maguk számára is riasztó, ismeretlen, végzetes úton. ó

„Egyedül nem megy” – énekli Kern András és Garas Dezső a Ripacsok slágerét, aminek üzenete nagyjából megegyezik egy korábbi Sándor Pál-film, a Régi idők focija szlogenjével:  „Kell egy csapat!”. A két jelszó hasonlósága azt sugallja, mintha 1973 és 1981 közt alapvetően nem változott volna semmi, de a fogalmazás finom különbsége mögött a hetvenes években elindult, a nyolcvanas években felerősödő társadalmi erózió nyomait olvashatjuk ki.

A Mephisto világsikere utáni kegyelmi helyzetben, amikor Szabó István bármiről forgathatott volna, persze figyelembe véve a rejtőzködő honi cenzúrát, egy Monarchia korabeli, valóban megtörtént eset, egy homoszexuális vezérkari ezredes árulóvá válásának históriája felé fordult.

Rózsa János alkotásának tanárok és diákok a főszereplői, a szerző mégsem a mű készítése idején zajló tanügyi reform kérdéseihez kívánt hozzászólni. Erről tanúskodik az a nyilatkozat is, melyet a rendező a bemutató előtt adott Zsugán Istvánnak, a szorgalmas krónikásnak.