Dialektus: Kilesett életek

10 rövid dokukritika

Berta János: Gólöröm helyett…

Mindig tisztelettel állunk azok előtt, akik saját, személyes traumák elszenvedése után nem csupán lábra tudnak állni, hanem (számunkra) emberfelettinek tűnő  akaratról és erőről tanúskodva kiemelkedőt alkotnak.

A Gólöröm című film hősei amputált végtagú focisták. A sierra leonei polgárháború sebesültjei vérre menő harcot folytatnak a focipályán: ki kaparintja meg a mankók erdejében a labdát, kinek sikerül a félkarú kapusnak gólt lőni. A film azt a hihetetlen szenvedélyt, a játék (és a győzelem) iránt érzett elkötelezettséget mutatja be, amely ezeknek a háborús sebesülteknek a mindennapjait meghatározza.

Sajnos azonban Agusti Sergi filmje némely esetben sokkal emelkedettebb szintre helyezi a játékosokat, illetve cselekedeteiket, mint ahol azok feltehetően vannak: az állóképek kimerevítése, elszíntelenítése és a sokkoló hatást kelteni szándékozó zene, hangeffektusok használata sokkal inkább a pátoszt, a brutális életszituációt és a sajnálatot hangsúlyozza, mintsem azt az izzadságszagú, de valóságos (és éppen ezért emberfeletti) küzdelmet, ami a sportemberek mindennapjait jellemzi.

A „valóság” így is elég abszurd és érzékletes: hiszen a fura, kényszerből ugrándozó mozgás, vagy a kar nélkül a labda után vetődő játékos látványa tökéletesen (és intenzívebben) mutatja meg a néző számára a játékosok helyzetét, mint ezek a stilizált, patetikus állóképek. Sokkal átélhetőbb az a kép, amelyen premier plánban látunk két lábat, majd a kamera finom távolodásával érzékeljük, hogy a két lábhoz nem egy, hanem két törzs tartozik, mint azok a kimerevített képek, amelyeken valaki éppen labdába rúg. A némi politikai áthallástól sem mentes filmben (Kelet legyőzi Nyugatot – akár a polgárháborúban szemben álló felek valós metaforái is lehetnének) számomra sokkal többet árul el a homokba rajzolt focipályán, léptekkel kimért kapura törő csoport küzdelme és sikerélménye egy-egy gól vagy csel után, mint ennek stilizált ábrázolása.

Ezek nélkül a képek nélkül is érzékeljük, milyen kivételes emberek ezek a sierra leonei fiúk, és nem csupán mi, hanem saját társadalmuk is: úgy veszik körbe a drukkerek a focistákat, mintha csak Beckham állna a Milan vagy a Galaxy szurkolóinak gyűrűjében. A kevés verbális megszólalás is ezt támasztja alá: olyan focistákról van szó, akik a kapusnak direkt arra az oldalára rúgják a 11-est, ahol hiányzik a karja – mert így könnyebb gólt rúgni. Kár, hogy ezt a filmkészítők ezt nem ismerték fel, és megragadtak saját csodálkozásuknál, fennkölt hatáskeltésüknél ahelyett, hogy a focisták emberi mivoltára koncentráltak volna. Fontosabbnak tűnik a megdöbbentés, mint a kollektív gólöröm…

(Agusti Sergi: Gólöröm / One Goal, Spanyolország, 2003–2008)