Dialektus: Kilesett életek

10 rövid dokukritika

Tarr Bernadett: Szociális festő villanyt szerel

A 2010-es Dialëktus Fesztiválról elmondható, hogy nagyon sok fontos és kényes témájú filmet vonultatott fel. Az izgalmas téma azonban önmagában sohasem egyenértékű a jó dokumentumfilmmel: a vállalás és a megvalósítás kapcsolata sok esetben kérdéses maradt. Szimpatikus és pozitív példa azonban még több emelhető ki a sorból. Ilyen a Hatszáz év után az első című magyar dokumentumfilm is.

A cím arra utal, hogy a film főszereplője hatszáz év után az első diplomás a családjában. Horváth János felmenői kétkezi munkások voltak, ahogy korábban ő is villanyszerelőként dolgozott – s az oklevél ellenére egyébként még mindig az a vasútnál. A kezei azonban nemcsak a drótok összemunkálásában tehetségesek. Elmondása szerint kis kora óta közel állt hozzá a festészet, az ő idejében azonban szakmát kellett tanulni, nem pedig művészetet; így ez csak hobbiként maradt meg. Negyvenévesen ugyanakkor úgy érezte, mindez nem elég: sikeresen felvételizett egy főiskola szociális munkás szakára, ahol később le is diplomázott. Most saját élettapasztalait, a főiskolán tanultakat és festészetet ötvözve segít hátrányos helyzetű gyereken. Nem pénzért csinálja, hiszen bármilyen szomorú is, alig keresne többet a tanítással; ám ha hívják, szívesen megy és segít, és láthatóan a gyerekek is szeretik, hallgatnak rá.

Mindehhez hozzátehetjük: Horváth János történetesen cigány származású, ebben a történetben azonban – ahogy ezt a fia apja kiállításának megnyitóján meg is fogalmazza – nem a származás a fontos, hanem, hogy van egy ember, aki akar és tud is segíteni másokon. Az alapvetést az alkotó sem töri meg: ő is úgy viszonyul hőséhez, hogy nem a származását tartja fontosnak, sokkal inkább a történetét, aminek ez is tényezője, de csak egy a sok közül. Ezért a film hitelessége nem kérdéses, nincsenek megrendezettnek tűnő jelenetek, csakis az úgynevezett valóság.

Az elmondott, képekben elmesélt történet felfelé ívelését az elbeszélés is követi, egységes és következetes szerkezetben. A főszereplő beszél az életéről, tapasztalatairól, de konkrét élethelyzetekben is látjuk: otthon a családjával vagy éppen tanítás közben. A filmnek van kiindulópontja (a vasúti szereléssel) és csúcspontja (a kiállítással), azaz ténylegesen eljut A-ból B-be. Sok más alkotással ellentétben nem csapong: pontosan kijelöli témáját, Horváth János történetét, és ezt a vállalást teljesíti. Követhető, jól felépített és nem utolsósorban szórakoztató alkotás. A rendező elérte célját: a befogadó – ahogy a szekció találó címe is mondja – kapott egy „receptet az életre”.      

(Osgyáni Gábor: Hatszáz  év után az első, Magyarország, 2009)