Dialektus: Kilesett életek

10 rövid dokukritika

László  Gyopár: Jó dolgok a szemétdombon

Bűnösök. Szeretnivalók? Félünk tőlük, pedig megbocsájtanivalók… na meg akasztófára. Nem, egy a biztos: „kameravégre valók”. Két, a társadalom szemétdombjára került mihaszna öregember portréját mutatja be a cseh Richard Komárek dokumentumfilmje, a Hudacek és Rein urak gyűjteménye (2009).

A kétesen tisztes öregurak a hulladéktelepen kajtatva rendezgetik be otthonukat – már amikor épp van ilyen. Törött csészék, tiszta jó szőnyegek, de szépséges giccsfestmények, könyvek is kikerülnek a konténerből. A torzonborz Rein úr a szikár entellektüel, méretes ódon pápaszemmel az orrán. Egész könyvtára van már. Hudacek úrnak a szeme sem áll jól abban a kerek tésztaképében, nagy kópé – még embert is ölt. Tizenöt évet ült érte. Most volt nejével kínlódik, néha visszafogadja, hogy aztán az mindenéből kifosztva rossz sorsára hagyja. Olyan emberek, tehát, akiket a többségi társadalom egy kézlegyintéssel elintéz. Javíthatatlanok.

 

A téma – mondhatni – az utcán hever, a rendező felszedi (őket), és a két jómadarat rábírja, meséljék el nem mindennapi életük érdekes élményeit. A visszaemlékezésekből ott helyben rendes kis szkript készül, és a nem épp finom szalonokba illő sztorik újrajátszása megkezdődik. Tudjuk, a dokumentumfilmben manapság ez megengedett kreatív eljárás, és itt ritka ügyességgel használják fel. A jelenetek leplezetlenül megrendezettek, a filmkészítő pimaszul játszik a műfaji megszorításokkal, összemossa a fikciós és a nem fikciós bemutatást – a főszerepeket magukra a mákvirágokra osztva. Paróka és rendőri, esetleg orvosi egyenruha kerül rájuk. Látszik, a bevállalós humor kivédi a görbe tükörben – azaz a kamera lencséjén – képződő jelentést, csak mi látjuk groteszk karikatúráik szívbe markoló tragédiáját.  Szomorú, de vicces. Vagy vicces, de szomorú? Ők csak röhögnek.

A bennük bujkáló hitványság, amely életüket is kisiklatta, néha megkérdőjeleződik a film során. Vesztesek, de nem teljesen. Cinkos nevetésük az olyan életművészeké, akik kiesvén az úgynevezett normális emberek tisztességes hadából, észrevették, és ki is élvezték a civilizált, programszerű életet élőket szorongató korlátok megszűnését. A „társadalom szeméttelepén” bizonyos tekintetben az anarchisták szabadságára bukkannak, ám nem a rossz szándék, inkább a komolytalanság és a jellemgyengeség jegyében gyakorolják azt.

 

„Szarok mindenre!”  – fakad ki helyenként Hudacek úr – „nem tudom, mihez kezdjek, ez túl sok.” Ekkor már nincs lakása, a szabadban hál, főz – abban, amiben mosakszik. Biza a rendőrség is körözi. A régi jó barátság is szakadozóban, sejtjük, nem először akad össze a két sorstárs gondozatlan bajusza, és nem is utoljára. Ám a film kész – a hecc jól sikerült, nevetnek, élvezik. Hudacek úr a keserűbb, mondja, ő semmit sem nyert a film készítése során. Lehet vagy 60 éve, hogy nem tudja, mit kezdjen az életével, szinte a kamerába mondja: segíts, mondd meg, mit tegyek, mit akarsz, hogy mondjak? Így aztán elismétli, mint az iskolások: „többé nem lopok” – de persze ő sem hiszi, mi sem hisszük – a kamera sem hiszi. Otthagyja, a földön kuporogva.

Rein úrnak elmondása szerint még az önbizalma is gyarapodott a projekttől. De hát ő  amúgy is szeret szórakozni. Élete arról beszél: talán egy kicsit túlságosan is…

Ez nem is dokumentumfilm –  észleli a műfajelméleti problematikát –, ez inkább amolyan visszaemlékezés, vagy részletek egy ember életéből. Csöndesen tiltakoznék: ez dokumentumfilm. Mégpedig a javából.

(Richard Komárek: Hudacek és Rein urak gyűjteménye / Sběr pana Hudečka a pana Reina, Csehország, 2009)