filmelemzések

Míg zsarnokság létezik – s ne legyenek illúzióink, az önkény rezisztensebb, mint pestis vagy a himlő -- a Szegénylegények kihagyhatatlan remekmű marad. A túlélőkészlet egyik legfontosabb darabja mindenkinek, aki társadalomban él. Jancsó filmje nem allegória, nem parabola, nem rejtett beszéd (ahogy azt a rajongó vagy gyűlölködő kortársak hitték), hanem egy konkrét helyzet nagyon pontos, és ezért szükségképpen minden hasonló helyzetben kincset érően mély értelmű elemzése, a megtorlás mechanizmusának mérnökien pontos rajza.

A „nehéz emberek” címen köztudatba rögzülő „szocialista szerep” Kovács Andrástól származik, de már Kovács filmje előtt, Makk Megszállottak-jában ott az első „nehéz ember”, a hatvanas évek igazi hőse, az álmait magányosan, de szigorúan termelési közegben kergető mérnök-tudós-újító-termelő.

Az 1948-ban az államosított filmgyártás első munkáját, az erőteljesen realista Talpalatnyi földet megrendező Bán Frigyes az '56 után újra felerősödő cenzúrát megkerülve irodalmi adaptációval jelentkezett (amely nem az egyetlen változatos pályája során, lásd még Úri muri, Csigalépcső, Szegény gazdagok stb.). Vladislav Pavlovic „csehszlovák” rendezővel közösen egyik legkedvesebb kötelező olvasmányunkat, a Szent Péter esernyője című Mikszáth Kálmán-regényt dolgozta fel. Filmjében a hiszékeny vallásosság parodizálásával egyszerre tesz gesztust az uralkodó ideológiának, ám az olyan kiszólásokkal, mint a „Ma már nincsenek csodák”, illetve „Igenis vannak csodák, ha az Isten úgy akarja!” vagy a látványos „Feltámadunk!” felirattal egyszersmind fügét is mutat neki. Munkája ugyanakkor tökéletesen függetleníthető bármiféle politikai-történelmi helyzettől: Bán mai szemmel nézve is remekül élvezhető, időtálló, bájos vígjátékot, igazi közönségfilmet alkotott – sok humorral és (az eredeti műben nem feltétlenül szereplő) apró tréfával.

Novák Márk (1935–1972) mindössze egyetlen évtizednyi életműve egy előzmény nélküli, igen eredeti húszperces burleszkből (Kedd), egy formailag rendkívül igényes rövid etűdből (Csendélet), s egy különös, egyrészt a hatvanas évek társadalombíráló modelltörténeteit idéző, másrészt a korabeli stílust és elbeszélőformát megújítani szándékozó nagyjátékfilmből áll (Szentjános fejevétele). A három filmet mintha nem is ugyanaz az alkotó rendezte volna, formailag annyira eltérnek egymástól, noha valamennyi ugyanarról a gondolatról beszél: a felelősségről.

A kitűnő forgatókönyvíró és dramaturg Szász Péter a Szépek és bolondokkal a hetvenes évek egyik leghalkabb, leglíraibb filmjét készítette el. Az egyszerű történet a cél érdekében tett aránytalan emberi erőfeszítés és a cél látszólagos jelentéktelensége, az egyéni morális hozzáállás és az immorális társadalmi cinizmus ellentétén alapul, ráadásul hangsúlyosan periferikus közegben, a vidéki focimeccsek világában játszódik.

Makk Károly – Visconti és Bo Widerberg társaságában – rendezői különdíjat kapott az 1971-es cannes-i fesztiválon. A zsűritag Michele Morgan a díjkiosztás után elmondta a rendezőnek, hogy nagyon meghatotta a film, különösen a színészek játéka. Melegen gratulál tehát, csak azt nem érti, s kicsit hiányolja is a magyarázatot, hogy miért van évekig börtönben a férfiszereplő, hiszen a Darvas Iván játszotta figuráról alig képzelhető el valamifajta súlyos bűntény.

Az antik görög mítosz királylánya nemcsak a korabeli drámaírókat (Aiszkhülosz, Szophoklész) ihlette veretes tragédiák költésére, de a huszadik század is megteremte a maga feldolgozásait. Eugene O’Neill (Amerikai Elektra) az akkor divatos pszichoanalízist vonta be a mítosz újramesélésébe. Gyurkó László a huszadik századi történelem egyik kritikus esztendejében, 1968-ban szólította színpadra a kérlelhetetlen királylányt, hogy Elektra és öccse összecsapásából kortársi drámát teremtsen, amelyben a kérlelhetetlen forradalmiság és a realitásokhoz alkalmazkodó józanság csap össze. Gyorsan népszerűvé lett, hosszú szériában játszott drámáját, a kor gyors változásainak hatására 1972-ben átdolgozta. Ez utóbbi változat alapján készült két évvel később Jancsó Miklós filmvariációja.

Szabó István hatvanas évekbeli filmtrilógiájának (Álmodozások kora; Apa; Szerelmesfilm) záródarabja a sorozat motívumait legerőteljesebben szabad áramlássá alakító, az elbeszélés idejét a szubjektum emlékezetének és képzeletének leginkább alárendelő költői kompozícó.

„Miért álltál be a kommunistákhoz? Miért csuktak le a kommunisták? Miért ették meg a kommunisták a kommunistákat?” – kérdi apjától Angeli Gyuri, a Szerencsés Dániel című Sándor Pál-film legszimpatikusabb hőse. Nem csupán egy különös figura szokatlanul merész faggatózása ez, hanem egy egész nemzedék önmeghatározásának és a történelemcsináló apákkal való szembenézésének alapkérdéseit halljuk itt.

Egy évvel azután, hogy 1968-ban Európán végigsöpört a forradalom szele Prágától Párizsig hazánkban bemutatják Sándor Pál második nagyjátékfilmjét, amely a kitűnni vágyásról, a szabadságvágyról és a lázadásról szól. A századfordulón, a Millennium idején játszódó ártatlan, majd kegyetlenné váló „lányregény”, az Abigél-szerű kollégiumi ifjúsági film fedősztorija alatt, a XIX. század legvégének szecessziós világát remekül felidéző stílusbravúr mögött elvont parabola húzódik, így a film legközelebbi rokona érdekes módon a formailag teljesen eltérő Szegénylegények, a szintén 1969-ben készült Isten hozta őrnagy úr! vagy az egy évvel későbbi Magasiskola.