filmelemzések

Ranódy László utolsó filmjének Kosztolányi versidézetes címe (Színes tintákról álmodom) találóan jellemzi irodalmi érdeklődését. Több ez, mint szokványos érdeklődés. Ranódy a magyar filmtörténet leghűségesebb irodalom-adaptátora: ha esztétikai nagydolgozat vagy elmélet születne a magyar filmművészet jelentős irodalmi adaptációiról - az ő életműve súlyos fejezeteket kaphatna benne.

Jókai talán legnépszerűbb regénye többször is megihlette a filmeseket. Először még az első világháború idején forgattak némafilmet a siker, a pénz és a szeretetlenség világából menekülő Tímár Mihály históriájából. Aztán jó húsz év elteltével újra. Igazából viszont ez a hatvanas évek eleji verzió adta vissza leghűségesebben a könyv eredeti szellemét. Mellesleg ez az első cinemascope változatban forgatott filmünk, kár, hogy országosan csak kevés mozi volt alkalmas a Forgács Ottó által fotografált látványos képsorok teljes méretű vetítésére.

Nem is volt talán olyan rossz éve a magyar filmnek a rendszerváltó 1989. Február elején az Eldorádó, november végén meg Az én XX. századom került a mozikba, lehetett kicsit álmélkodni a politikai izgalmakon túl is.

A gyakorlatilag egész életművében irodalmi műveket adaptáló rendező az 1965-ös Húsz óra után egy évtizeddel ismét Sánta Ferenc regényéből forgatott történelmi filmet. Az ötödik pecsét azonban már nem a közelmúlt, az ötvenes évek és 1956 jelenig ható eseményeit elemzi, hanem a második világháború lezárult korszakához fordul.

Böszörményi Géza néhány nappal nyolcvanadik születésnapja előtt, hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el, 2004. augusztus 21-én, két méltatlanul feledésre ítélt remekművének mozipremierjét már nem élhette meg.

Fehér Imre 1957-es filmje, a Bakaruhában bekerült a “legjobb magyar 12” közönség-listájára. Örvendetes fejlemény, még akkor is, ha az a gyanúm, a nagyközönség nem ismeri, nem emlékszik már erre a filmre, tehát nagyon is kérdéses (jó lenne megtudni) hányan szavaztak egy – sajnos – elfelejtett remeklésre.

Gazdag Gyula filmjeiről mintha kevés szó esne az utóbbi években. A magyar film hetvenes évek-beli ifjú tehetsége, aki hamar beváltotta a nagy reményeket, és fényes fejezetet írt a Balázs Béla Stúdió, és általában a magyar dokumentumfilm történetének lapjaira, hosszú évek óta csak látogatóban jár Magyarországon: fényes magyar fejezeteit egyelőre lezárta. Filmrendezőből már itthon is tanárrá vált, gondos főtanszak-vezetővé a Filmművészeti Főiskolán: majd egy kicsit távolabb, Los Angeles-ben folytatta a tanári pályát.

Szabó István legőszintébb, legigazabb szerelmesfilmje a Bizalom. Talán merésznek hat egy olyan szerző életművével kapcsolatban efféle állítást tenni, aki pályája során rendezett egy Szerelmesfilmet, de, nem lévén elegendő tér részletes összehasonlításra – mindössze azt a tényt hozom fel, hogy míg a felnőtté válás trilógiájának záródarabja, mint korai mű, még magában hordozza a szerelemről szőtt ifjúkori ábrándokat, addig az 1979-es Bizalom az érett férfikor kétségei, szorongásai felől közelít ismét, immár jóval mezítelenebbül és illúziótlanabbul, a szerelem démonikus témájához.

Vajon ki látta előre ’67-ben annak jelentőségét, hogy éppen bohóc van a falon és nem katona, kutya vagy autó? Ki gondolta volna Sándor Pál első filmjének bemutatásakor, hogy a bohóckodás, a cirkuszi szerepjátszás végigkíséri majd a rendező életművét a Régi idők focijától a Ripacsokig?

Szabó István régi tervét valósította meg az allegória vászonra vitelével. Már az Apában hangsúlyos a motívum, az összefogás értelmének és erejének képi megfogalmazása; a Szerelmesfilm  több jelenete is kidomborítja a gondolatot. Ezúttal a rendező inkább arról kívánt szólni, hogy „az igazi küzdelem: tovább tolni a villamost.