filmelemzések

Első ötvenhatos filmünk igazán nem hibátlan alkotás. Az Éjfélkor értékeit látva talán mást, többet is várna a néző Révész Györgytől, aki persze ezután még sok filmet csinált, melyek közül egyik-másik azért helyet kapott a magyar film történetében, de soha nem kiemelt helyet. Érdemes emlékezni például a hatvanas évek legzaftosabb krimi-vígjátékára, a kelet-európai James Bond klónra, ami már-már paródia súlyosságú címe - Az oroszlán ugrani készül  - ellenére nagyon is komolyan veendő fordulatot jelentett – erőszakkal, egzotikummal, szexszel és luxussal - a magyar szórakoztató mozi külön-történetében.

A magyar film 1988-ra már túljutott az ötvenes évekre reflektáló darabok dömpingjén. Bereményi Géza filmje amúgy is rendkívüli pillanatban születik. A forgatás még a rendszerváltás előtti esztendőre esik, a bemutató viszont arra az évre, 1989-re, amikor minden megváltozik: többek között az 1956-os eseményeket még az év első felében tanulja meg az ország „népfelkelésnek”, az év végén – már a film bemutatója idején – hivatalosan is forradalomnak nevezni.

Az egzisztencialista próza, majd a francia és az olasz új hullám nyomán a Megszállottakban jelenik meg először az antihős a magyar filmben, közönyös nagyvárosi kószálóként, flaneur-ként lép be ő is a film történetébe. Kecskéshez hasonló hőst láthattunk korábban is (de Szirtes szeretetteljes humorával és életenergiáival eljátszva sem előtte, sem utána), Benéhez hasonlót még sohasem.

Szőts István már első játékfilmje, az 1942-es Velencei Filmfesztiválon jelentős nemzetközi sikert arató Emberek a havason után filmet akart készíteni Móra Ferenc 1927-ben írt Ének a búzamezőkről című regényéből. A mű az első világháborúnak az egyszerű emberek életére gyakorolt tragikus hatásait mutatta be két család összefonódó történetében.

Még a hatvanas évek elején, a magyar új hullám térhódítása előtt, tudták jól a profik, hogy nincsen közönségsiker filmsláger nélkül. A harmincas évek vígjátékainak, de még a drámaira hangolt történeteinek is elmaradhatatlan kelléke volt egy-egy dal, lehetőleg minél népszerűbb színész vagy színésznő hangján. Az Esős vasárnap őrzi még ezt a hagyományt, de nem a címadó betétdal miatt lett hosszú időre hallatlanul népszerű Keleti Márton filmje. Hogy miért, voltaképp érthetetlen, hiszen moralizáló erkölcsprédikációban részesültek -- főként a fiatalabb nézők -- a vetítő sötétjében.

Xantus János különös hangulatú főiskolás és BBS-es rövidfilmjei (Női kezekben; Diorissimo) után készült első nagyjátékfilmje, az 1984-es Eszkimó asszony fázik (mely az az évi Magyar Filmszemlén a legjobb elsőfilmes rendezőnek és a legjobb férfi főszereplőnek - Lukáts Andor - járó díjat nyeri el) szemléletével, stílusával a nyolcvanas évek első felében fellépő, az „új érzékenység” által fémjelzett filmek sorába illeszkedik.

A „nehéz emberek” címen köztudatba rögzülő szocialista élet-szerep nevén nevezése maga is Kovács Andrástól származik.Igaz ugyan, hogy ez a szerep, magyar filmben megformálva, valamivel régebbi, mint maga a nagy társadalmi figyelmet vonzó dokumentumfilm vele azonos címe.

Hol cseszte el Peru a sorsát? -- kérdezi a Négy óra a Catedrálban egyik hőse, s a kérdés nagyon is aktuális lehetett volna a hatvanas évek magyar filmjében is: hol cseszte el a Kádár-kor a hatvanas évek közepéig ígéretesnek látszó jövőjét. Puha diktatúráról, kül- és belpolitikáról, elvetélt reformokról most ne beszéljünk, az „emberarcú szocializmus” már a mindennapi próbatételeken elbukott.

A mindmáig legolvasottabb magyar író, Jókai Mór nemcsak az olvasók, hanem a filmesek körében is mindig nagy népszerűségnek örvendett. Művei alapján már a némafilmes korszakban is készültek mozgóképes adaptációk (Mire megvénülünk, Az aranyember), de forgattak filmet (vagy filmsorozatot) Az új földesúrból, a Szegény gazdagokból, a Sárga rózsából, a Rab Rábyból, A lőcsei fehér asszonyból, A nagyenyedi két fűzfából, A névtelen várból, az Erdély aranykorából stb.

A magyar filmművészet vizuálisan legszuggesztívebb alkotói között előkelő pozíció illeti meg Sára Sándort, aki operatőrként és rendezőként egyaránt olyan képek teremtője, melyek hihetetlen erővel idézik meg a magyar történelem különböző szakaszainak közösségi drámáit, miközben a nagy történetek nála többnyire emberi arcokon, szöveg nélküli premierplánokban mennek végbe.