Talentpool, avagy tehetség kerestetik

A történet a mai Magyarországon játszódik, egy Budapest környéki 4-5 ezer fős községben.
A fő- és mellékszereplők a község Postájának alkalmazottai: postások, postaforgalmi ügyintézők; valamint a főszereplők családtagjai, feleségei, élettársai, a helybéli lakosok stb.

A történet négy, 25 és 30 év közötti férfi postás hétköznapjaira és eltérő karaktereire épül.
Egyikőjük, Zoli, aznap tudta meg, hogy felvették az elhunyt idős postás helyére. Ugyanabban a körzetben fog dolgozni, ahol nagyapja is. Mindkét nagyszülője a falu legendás postása volt, megtiszteltetés számára, hogy nagyszülei nyomdokaiba léphet. A községben szinte mindenki ismeri, nagydumájú, közvetlen, kifejezetten eredeti humorú fiú. Hosszú haja, szakálla, szakadt trapéznadrágja, elnyűtt pólói megjelenését egyedivé teszik. Megszállott bakelit lemezgyűjtő, minden AC/DC lemeze megvan. Elve, hogy lemezt sosem ad kölcsön, inkább átmásolja mindenkinek kazettára. A körzetében élő nyugdíjasoknak levélhordás közben bevásárol, egy alkoholista öregnek a nyugdíját 4 részletben adja csak oda, hogy ne tudja egyszerre elinni az egészet.
Béla a legidősebb közöttük, nős, 3 éves kislánya van. Évek óta alkoholista, ahhoz képest, hogy még nincs 30 éves. Alapvetően rendes, kedves ember, de édesapja halálát nem tudja feldolgozni. Napjait a Postával szemben lévő „Kakas” nevű kocsmában kezdi, 2 konyak-kávéval. Felesége félévente hazaköltözik anyjához, ilyenkor Béla utánamegy, kiengeszteli, megígéri neki, hogy megváltozik. Ez ismétlődik már évek óta. Zolihoz hasonlóan ő is rajong a zenéért, mesés Rolling Stones gyűjteménye van. Gyakran beszélgetnek, vitáznak a két együttesről, de még sosem sikerült meggyőzniük a másikat.
A harmadik fiú, Tibi, otthon lakik szüleivel, nagyon büszke újdonsült barátnőjére. Személyisége még nem alakult ki, mindig másokhoz alkalmazkodik, nincs önálló véleménye, csak tolmácsolja mások életfelfogását. Ebből adódóan igazi bajkeverő, már senki sem ad a szavaira. Öt éve gitározni tanult, majd dobolni, aztán mountain bike rajongó lett, most Harley Davidson-ra gyűjt, de a garázsában 2 szétszerelt bogárhátú is áll. Állandó összetűzésbe kerül Zolival, sokat vitáznak, lassan kezdik meggyűlölni egymást, pedig régen jó cimborák voltak.
A negyedik fiú, Jenő, a legvadabb közöttük. Tar kopasz, ócska bőrcuccokban jár, teste tele van tetoválással, a leveleket egy iszonyatos hangerejű régi MZ-vel hordja ki. Többször elesett már, testét sebhelyek borítják. A többiek szerint sátánimádó, de ő mindig csak arra hivatkozik, hogy az élet tette ilyen keménnyé. Együtt él egy negyvenes munkanélküli nővel, a nő 1 szoba-konyhás házában. Jenő szülei valahol Ózd környékén élnek, két éve elege lett az ottani lehetetlen életből, egyedül vágott neki a fővárosnak. A pályaudvaron ismerte meg Ágit, aki akkor még fodrászként ott dolgozott.

Egy délelőtt hatalmas szélvihar söpört végig a községen. Fák ágait törte le, cserepeket hordott le, kukákat döntött fel. A postások éppen úton voltak, alig tudtak haladni, táskájukat őrülten cibálta a szél. Egyszer csak Zoli táskája kinyílt, a leveleket felkapta a szél, és ezerfelé röpítette őket. Eszeveszett kapkodásba kezdett, de mindhiába: amit tudott összeszedett, de látható volt, hogy több levelet is messze vitt a szél. Feldúltan és tombolva ért vissza a Postára, soha nem látott düh kerítette hatalmába. A Posta vezetője, Manyi néni, megígérte neki, hogy segít a levelek megkeresésében.
Megkezdődött a postások és a község lakóinak bevonása a levelek felkutatásába.
A polgármester felhívást intézett a helybéliekhez, plakátokat tűztek ki, a helyi kábel TV napjában többször is megismételte a felhívást.
Zoli láthatóan megtört. Önmagát hibáztatta az esetért, mérges volt magára: miért nem kapcsoltba be rendesen a táskáját. Nem tudott aludni, csak hánykolódott, nem volt étvágya, lefogyott. Kedvese, akit egyszerűen csak „Vaddisznócskának” hívott, vigasztalta, próbált a kedvében járni, a kedvenc ételét főzte, elhívta magukhoz legkedvesebb barátaikat, sőt még egy drága AC/DC posztert is vett neki.
Barátai, postás kollégái tapintatosan bántak vele: Béla azóta nem volt részeg, csak egy kicsit pityókás, Tibi próbált uralkodni magán, hogy még véletlenül se keveredjenek vitába, Jenő pedig elkezdte a haját növeszteni, hogy ezzel is imponáljon Zolinak.
Már-már úgy látszott, hogy kudarcba fullad a barátok igyekezete: Zolit mégsem lehetett kimozdítani rosszkedvéből.
A lehető legjobbkor azonban mégis történt valami. Zoli épp a község külterületén, a nyomorban élő Kelemen családhoz igyekezett, amikor váratlan esemény kellős közepébe csöppent. Kelemenné egyedül volt otthon, 3 héttel korábban indult meg nála a szülés, mint ahogy várta. Az asszonynak erős fájdalmai voltak, már 2 gyereknek adott életet, tudta, hogy hamarosan szülni fog. Arra már nem volt idő, hogy mentőt hívjon, de arra még igen, hogy az épp megérkező Zolit elküldje a körzeti orvosért. Zoli mint egy eszelős kezdett el ócska, rozoga biciklijén tekerni a falu irányába, érezte, hogy az idő most az egyetlen ellensége. Az orvos épp betegnél volt, de nem volt rest utána menni. Mikor megtalálta, szinte fuldoklott a kimerültségtől. A hír hallatán az orvos a kocsijába pattant, Zoli pedig a kerékpárján követte őt. Valamiért nem tudta magára hagyni a nőt. Mikor a házhoz ért, az asszony jajgatására és kiabálására lett figyelmes, kicsit megtorpant, hogy bemenjen-e, de végül döntött. Élete legmeghatározóbb élményét élte át ekkor. A sarokban meghúzódva nézte végig az asszony vajúdását. A nő egy gyönyörű kislánynak adott életet. Zoli már nem várta meg, hogy az orvos lefürdesse a kislányt, halkan kisurrant az ajtón, de az udvaron már nem tudta visszafojtani zokogását: a világ legcsodálatosabb üzenetét továbbította. Érezte, hogy valami visszavonhatatlanul megváltozott benne.
A község lakói szinte hősként ünnepelték, hetekkel később is kapta a dicsérő szavakat.

Az elveszett levelek meglepetésszerűen bukkantak fel: hol az eső mosta ki őket az árokból, hol egy ház ereszéből kotorták elő. A lakosok büszkén vitték a Postára a megtalált leveleket, Zoli elismerő szavaira számítva. De ő csak sejtelmesen és végtelen nyugalommal mosolygott: ő már tudta, hogy mi az élet legfontosabb üzenete.